Eredeti elerhetoseg :
http://hegykozcsatar.multiply.com/journal/item/268?&show_interstitial=1&u=%2Fjournal%2Fitem

ROGERIUS MESTER
VÁRADI KANONOK SIRALMAS ÉNEKE

TAMÁS SPALATÓI ESPERES „HISTÓRIA SALONITA"-JÁBÓL,


A TATÁRJÁRÁS TÖRTÉNETE

MAGYARORSZÁGNAK IV. BÉLA KIRÁLY IDEJÉBEN
A TATÁROK ÁLTAL TŐRTÉNT ROMLÁSÁRÓL


NAGY-MAGYAR ORSZÁG DOLGÁRÓL

FORDÍTOTTA: SZABÓ KÁROLY


KIADJA: RÁTH MÓR - PEST, 1861

Bécsben, nyomatott Jacob Holzhausennél


Elektronikus formába öntötte és érthetőbbé formálta:


ORENDT MIHÁLY – DEBRECEN - 2012

ELŐSZÓ

Jelen füzetben veszi az olvasó Rogerius nagyváradi kanonoknak, a hazánkat 1241 és 1242-ben pusztította tatárjárás szemtanújának, általa „Siralmas Énekének méltán címzett szomorú korrajzát.
Oly részletesen s az események eleven benyomása alatt oly élénk színezettel írta ő meg e gyászos évek történetét, melyek közzé saját bujdosása és rabsága viszontagságait gyermeteg őszinteséggel beszőtte, hogy munkáját, mely e kor történeteire nézve a leghitelesebb s legelső rendű forrásunk, a rajta természetesen elömlő sötét színezet s azon fájdalmas benyomás mellett is, melyet lelkünkben hátrahagy, a figyelmes olvasó bizonyosan a mily tanulságosnak egyszersmind oly érdekesnek fogja ismerni.
Mintegy kiegészítő mellékdarabja e munkának a hasonlóan egykorú Tamás spalatói esperest krónikájának azon része, melyben a tatárjárás történeteit írja le (XXXVII - XL. fej.).
Sokkal rövidebben s a Rogerius által adott képhez alig egy két mellékvonással írja, vagyis inkább csak vázolja ö a Magyarországban e korban történt eseményeket, melyeknek színhelyétől távol Dalmát-országban lakott, melyekről azonban, a Spalatóba menekült magyar egyházi és világi nagyok által eléggé jól volt értesülve. A tatároknak Horvátországban s a tengermelléken tett hadjáratáról, IV. Béla, családja s környezete Dalmát-országi tartózkodásáról ellenben, miket Rogerius csak rövideden említ, ő mint szemtanú igen érdekes részletes képet ad, s ez eseményekre nézve munkája első rendű forrás jelentőségére emelkedik.
Mellőzhetetlennek tartottam ennél fogva a spalatói esperest terjedelmes krónikájából az említett részletet, mint a tatárjárás történelmének másik egykorú forrását, Rogerius munkája mellett közölni.
Az ezekhez függesztett harmadik darab „Nagy-Magyarország dolgáról" hasonlóan IV. Béla korából, a tatárjárást megelőzött évekből való. Érdekes világot vet e tudósítás őseinknek azon Volgán túli hazájára, melyből a IX. század végén mai honunkba költözködtek, s némi fölvilágosítást ad a tatárok mozgalmairól, kiknek hadjárata hazánkat néhány év múlva gyászos romlásba volt sodrandó.

Mind három darab csak nagyobb terjedelmű s így költségesebb gyűjteményekben olvasható, s magyarul eddig egyik sem látott világot. Midőn azért e munkákat rövid, de az események idejére s helyszínére nézve lehetőleg tájékozó jegyzeteimmel közzé teszem, bízom a magyar olvasó közönség hazai történetünk iránti érdekeltségébe és részvétébe, hogy az általam megindított és tervem szerint időről időre folytatandó gyűjtemény e második füzetét szint oly szívesen fogadja, mint az első füzetre, Béla király névtelen jegyzőjére nézve, tapasztalni szerencsés voltam.

Kolozsvárott, augusztus 20-án, 1860
Szabó Károly


Rogerius mester váradi kanonok

Siralmas Éneke

Magyarországnak IV. Béla király idejében a tatárok
által történt romlásáról



Rogerius, kit Czwittinger után (Specimen Hungáriáé Literatae 317. lap.) Bod Péter Magyar Athénásában és Horányi Memória Hungarorumában tévedve írnak magyarnak és váradi születésűnek, olaszországi apuliai fi volt. A vele egykorú Tamás spalatói esperest tudósítása szerint, kinek adataiból, mint egyetlen egykorú forrásból, meríthetjük azt a keveset, mit élte pályájáról tudhatunk, húsz évet töltött a római udvarban, hol tetemes kincset gyűjtött magának, s mint Toletanus János bíbornok káplánja, ez által küldve, gyakran járt a bíbornok és az egyház ügyeiben Magyarországon.

Ez útjaiban szerzett ismeretségének eredménye lehetett, hogy váradi kanonokká kineveztetvén, lakását hazánkba tette által. Ez állásában Nagy-Váradon érte őt 1241-ben a tatárjárás, melynek saját viszontagságaival közbe szőtt leírása neki honunk emlékírói közt maradandó nevet szerzett.

A tatárjárás után visszatért Olaszországba János bíbornok mellé, kinek befolyásos pártfogása következtében a pápa őt az 1248-dik év végén elhalt Ugrin spalatói érsek helyére kinevezte és Rómában föl is szentelte.


Minthogy azonban mindjárt Ugrin halála után a spalatói érsekség püspökei a magyar születésű János Domokos-rendi szerzetest, már előbb elválasztott scardonai püspököt, választották volt egy értelemmel érsekké, Rogerius, mielőtt székét elfoglalhatta volna, a pápa ajánlólevelével Magyarországra a királyi udvarba jött, s ügyét IV. Béla, mint a magyar egyház legfőbb pártfogója, elé terjesztette.


S jóllehet a király, mint a spalatói esperest írja, „nem kissé neheztelt, hogy Rogerius az ő tudta és megegyezése nélkül mozdíthatott elő, mindazáltal neheztelésének indulatát magába fojtva, őt az érseki székbe békén távozni engedte."

Székét 1251. böjtjében ünnepélyesen elfoglalván, érseki megyéjét tizenöt évnél tovább kormányozta. Meghalt
1260-ban április 14-kén.

Munkája Thuróczi krónikájának brünni és ágostai 1488-diki első kiadásaihoz mellékelve jelent meg legelsőben; innen adta ki azt Schwandtner Scriptores rerum Hungaricarum c. gyűjteményének I. kötetében (Bécs, 1746. 2r. és Nagyszombat, 1765. 8r.); ugyanonnan közölte legújabban Endlicher is Rerum Hungaricarum Monumenta Arpadiana c. gyűjteményében, St. Gallen, 1849. 8r.

Mind e háromféle kiadás legkisebb magyarázó jegyzettel sincs kísérve.

Én, Endlicher legújabb kiadása mellett, mely, valamint a Schwandtneré is, nem egészen hibátlan, a kézirat helyét pótló 1488-diki kiadást, mint a későbbi kiadások alapját, folytonos figyelemmel kisérve használtam.

Rogerius mesternek, Magyarországnak a talárok által történt Romlásáról, kiadott Siralmas Énekéről János úrhoz, a pesti-egyház püspökéhez írt levele szerencsésen kezdődik.

Szabad legyen, hogy világosan tudja uraságod, a Magyarországba a megfeszített Krisztus gyalázatára s a keresztyén nép nem csekély vesztére és romlására beütött tatárok bejövetelét és eljárását, ezen tetteikről hamisság hozzávegyítése nélkül összeírogatott jelen munkácska által, neveteknek ajánlani, melyet szorgalmasan olvassatok. Sokat találtok abban, mi szemeim előtt történt, igen sokat saját kezeimmel tapogattam, s némi dolgokat hiteles emberektől tanultam, kiknek jelenlétében történtek.


Ha azonban olykor valami olyasokat is találtok, mik emberi érzés előtt rettentőknek és iszonyúknak tetszenek, rajtam irón és a dolgokon ne csodálkozzatok, hanem adjatok hálát a királyok királyának, ki irgalmasságáról megfelejtkezve, sanyargatott népének nem kegyelmezett. Mert midőn királyi székeikből a bujdosás földére rohanlak, nem kente be szemeiket sárral, hanem megélesítve kardját, mint a mennykövet.

Meglátogatta gonoszságaikat, nem bottal, hanem vesszővel, s vétkeiket nem szelíd orvosságokkal, mikkel övéit szokta volt vigasztalni, hanem veréssel és haraggal megcsúfolván őket midőn a veszedelem kitört, s így a népes Magyarország
pusztán terül. Óh, iszonyú kegyetlenség! A szabad Magyarország adófizetővé lett2), s fájdalom, ily végromlásban valamennyi kedvesei közül senki sem volt, ki vigasztalja.

Kérlek azért s erősen kényszerítlek, hogy midőn életükről, erkölcseikről és harcukról az igazságot meg akarom írni, ha e szomorú és iszonyú tárgyról siránkozva keserves hangulatba voltam kénytelen esni: ti, vagy bármely más olvasó igaz lelkiismeretemet hamis vélekedéssel ne gyanúsítsa, hogy dölyfös merészségem tárt volna utat tilalmas vagy ártalmas kicsapongásokra.

Minthogy senkinek sem dorgálására vagy becsmérlésére, hanem inkább tanulságára fejtegettem azt, hogy az olvasók értsék, az értők higgyék, a hívők megtartsák, s a megtartók fölfogják, hogy közel vannak a végveszély napjai, s közeleg az idő a nem léteihez. És tudja meg ki-ki, hogy én nem vaktában mondom azt, hogy a ki csak a tatárok kezei közé jut, jobb volna annak, ha nem született volna, s úgy fogja érezni, hogy nem a tatároknál, hanem a pokolban van rabságban. Ezt tapasztalásból mondom. Mert másfél esztendeig voltam köztük, mialatt a halál, vigasztalás lett volna, miként az élet büntetés volt.



I. FEJEZET

Béla király igyekezetéről

Mivel IV. Béla Magyarország királya a keresztyén fejedelmek közt a katolikus hitbuzgó híve volt. Elismerve, őseinek, István, Imre, László és Kálmán királyoknak példájára, kik a szentek sorába vannak írva, egyéb kegyes munkái között, miket, hogy a jótétre példát adjon, nyilvánosan s egyebek közt, miket, hogy az ellene balul beszélők száját bedugja, a titkos tanácsban gyakorolt. Szüntelen azon jártatta elméjét, hogy a gonosz idegen nemzeteket az anyaegyház kebelébe vonja, hogy Istennek minél több lelket megnyervén, a maga nyereséges népét a boldogok örömébe annál könnyebben bevezethesse.




II. FEJEZET

Miként hozta be Béla király a kunok királyát Magyarországba




Tehát urunk születésének1242-ik esztendejében történt, hogy Kötény, a kunok királya, az említett királyhoz ünnepélyes követséget küldött. Állítván, hogy ő a tatárokkal sok esztendeig harcolt, s két ízben diadalt nyert rajtok. Amint harmad ízben készületlen volt, hirtelen berontottak országába úgy, hogy neki serege nem lehetvén, hátat kellett fordítania az átkozott tatároknak. Így azok országa nagy részét, az embereket leölve, ellenség módjára földúlták; miért is, ha őt be akarná fogadni és szabadságban tartani, magát és embereit kész volna neki alávetni és rokonaival, véreivel és bankjaival s minden marhájával és ingó javaival Magyarországba bejönni és őt a katolikus hitben követni.

Hallván azt a király, igen nagy örömmel telt el, mind azért, hogy ily, vele eddig szinte egyenlő fejedelem, hatalma alá akarja magát vetni, mind mivel végrehajthatta tervét, a Jézus Krisztusnak annyi lelket megnyerve.

A követeket, nem csekély ajándékokkal megtisztelve elbocsátotta. Említett Kötény királyhoz követeket s azokkal hithirdető barátokat küldte, üzenve, hogy őt és embereit kész befogadni s kérelmét teljesíteni, akaratának szabad tetszése szerint.

Elég az hozzá, miután a követek ide s oda többször jártak, említett Kötény embereivel útnak eredé, hogy Magyarországra jöjjön. A király pedig csudálatos hatalmassággal országa határáig elejébe ment, annyi kitüntetést és tisztességei tevén neki és embereinek, hogy azon ország lakói ember emlékezetét haladó időtől fogva olyat se nem tettek, se nem láttak.

Végre, miután sokaságuk miatt egy helyt könnyedén nem maradhattak, mivel hogy kemény és durva, hódolni nem tudó népek voltak, nehogy a magyarokat, vagy azok őket bántsák, tisztjei közül adta nekik egyet, ki őket vezesse, s mindnyájuknak, kik mint mondák, cselédeiken kívül mintegy negyven ezren voltak, költséget szolgáltasson, országa közepéig.



III. FEJEZET

A király és magyarok közötti gyűlölségről s először, annak első okáról



S midőn Kötény a kunok királya nemeseivel és parasztjaival Magyarországot bekezdte barangolni, mivel végtelen baromcsordáik voltak, a legelőkben, vetésekben, kertekben, berkekben, szőlőkben és egyebekben a magyarokat erősen károsították.

Előttük rettentőbb volt, minthogy vadon fiai voltak, a szegények leányaival gyalázatosan bánnak s az előkelők ágyait, mikor könnyedén eshetett, hogy megfertőztettek; jóllehet az ő asszonyaikat, mint alávalókat, a magyarok megvetették.

Ha kunt vagyonában vagy személyében magyar megsértett, mindjárt lett ellene igazság szolgáltatva, úgy hogy más olyast tenni nem merészelt: ha pedig kun sértett meg magyart, ennek az ellenében nem volt annak igazsága. És ha olykor folyamodni akart, szó helyett néha ütlegeket kapott. S így a nép és a király között gyűlölség támadt.



IV. FEJEZET

A gyűlölség második okáról Béla király és a magyarok közt



Jóllehet némi kitérést teszek, mindazáltal hogy az olvasók értsék, és hallván, megtudják Magyarország romlásának alapját, visszatérek, minél elébb kezdett tárgyam előadásának folytatására.

Miután jó emlékezetű András király, azon Béla király atyja, a halál adóját lefizette, a király országa nagyjaival és nemeseivel Székes-Fejérvárra ment, s ott miután az esztergomi érsek keze által, mint szokás, királyi koronával megkoronáztatott, némelyeket országa nagyjai közül, kik ellenében atyjához ragaszkodtak volt, számkivetésbe kényszerített, másokat, kiket megkaphatott, börtönbe vettetett, s a főurak egyikét Dénes nádort szeme világától megfosztatta.

S ott némi végzéseket hozván, azokat kihirdettette, hogy az ország a gonosz emberektől, kik igen elszaporodtak, megtisztuljon. S az országnagyok dölyfös merészségét fékezve, megparancsolta, hogy ha valamely országnagy egyháznagyain, az érsekeken és püspökökön kívül, jelenlétében valami székre merne ülni, kellő büntetéssel lakoljon, megégettetvén ottan székeiket, melyeket találhatott. Mit a bujdosók vérei s a foglyok barátai, jövőben magokat is féltve, nem csekély bajnak tekintettek. S ezért közöttük botránkozás támadt.



V. FEJEZET

A gyűlölség harmadik okáról



Ezen kívül a nemesek elkeseredett szívvel emlegették, hogy midőn őket vagy apáikat a királyok a ruténok, kunok, lengyelek és mások ellen gyakran kirendelték, s némelyek közülük ott kard által, mások éhen vesztek el. Némelyeket tömlöcbe vetettek, másokat különféle kínszerekkel sanyargattak, az akkori királyok a visszatérőknek, vagy a foglyok rokonainak illő kárpótlást és jutalmat adtak, nekik falvakat, birtokokat és pusztákat ajándékoztak örök birtokul.

Ez ellenben, nem csak nem adott nekik semmit, hanem a bárkinek: tulajdoni joggal adott jószágokat minden kivétel nélkül visszavonta. Ez a keserv, ez a kard, mely a magyarok lelkeit átfedte. Mert akik dúsak és hatalmasak voltak s töméntelen sokaságot hordtak magukkal, egymagukat alig bírták fönntartani.



VI. FEJEZET

A gyűlölség negyedik okáról Béla király és a magyarok közt



Ugyancsak gyakorta panaszkodtak, hogy a király az ország szokása ellen, elnyomásukra a hogy akarta, úgy
rendelte, hogy bármily kitűnő állású nemesek ügyeiket udvarában meg nem indíthatták, vagy vele személyesen nem szólhattak, ha csak folyamodásaikat a korlátnokoknak be nem adták s ügyük végét onnan nem várták.

Miért is igen sokan csekélységért oly sokáig voltak az udvarban tartóztatva, hogy lovaikat, s egyebüket a költségre kénytelenek voltak elvesztegetni, és sokszor ügyeiket nem végezve távoztak.

Mert a korlátnokok, mint mondták, csak őket megkeresve szólhattak a királlyal, egyiket nyomták, másikat emelték, amint nekik tetszett. Miért is közönségesen s nyilván azokat vallották királyaiknak s azt mondták, hogy nekik más királyuk nincs.



VII. FEJEZET

A gyűlölség ötödik okáról



S egyebet is emlegettek, hogy a király az ő tanácsuk nélkül vagy ellen, s az ő elnyomásukra és bajukra hozta be a kunokat. Mi nyilván abból adódott, hogy midőn ők hívva, vagy hívatlan az udvarba mentek, a királyt látni nem volt alkalmuk, távolról és csak tolmács által volt módjuk vele szólani.


Ha pedig a legkisebb kun jött, mihelyt a bejárás megnyílt bement, s a király a kunokat mind az ülésekben mind, a tanácsban mind mindenben a magyaroknak elébe helyezte. Miért is voltak oy nehezteléssel, hogy alig állhatták, s bár nem nyilatkoztatták ki, mindazáltal hozzá jó szívvel és lélekkel s iránta békés gondolatokkal nem voltak.



VIII. FEJEZET

A gyűlölség első okára való feleletről

A király pártolói őt mindenben igazolni igyekeztek, a fentebbiekre egyenként így feleltek:

A kunok behozatala után, midőn hiteles emberek által a király tudomására jött, hogy a kunok a magyarokat nyomják, a főpapok, országnagyok, főispánok és az összes kunok a Tisza-melléki Kövi monostor mellé lettek összehívva. Gondos tanácskozás után közakarattal végeztetett, hogy a kunok előkelői szolgáikkal Magyarország külön-külön vidékeire küldessenek, s ki-ki a neki kimutatott vidéken tartózkodjék, s így minthogy nem sokan vannak együtt, a magyaroknak sérelmet ne okozhassanak.

És ha kun magyart, vagy magyar kunt megsért, a bírák, kiknek ez királyi kegyvesztés büntetése alatt meg volt hagyva, egyenlően igazságot tegyenek közöttük, jóllehet ez a kunoknak, minthogy külön kellett válniuk, nagyon is nem tetszett. S így barangoltak ők vászonsátraikkal, nyájaikkal, barmaikkal a magyarországi puszta földeken anélkül, hogy valakit megbántottak volna. S minthogy sokan és szegények voltak, a magyarok úgy szólván ingyen kaptak közülük szolgákat, s így azok állapota nekik inkább hasznukra, mint kárukra volt. E részben tehát a nép rosszindulatának meg kellett volna szűnnie.


IX. FEJEZET

A gyűlölség második okára való feleletről



Ha a király, atyja halálával országa kormányát átvévén, némely országnagyokat vallatás és kínzás alá vettetett, azon egy józan eszű embernek sem kell csodálkozni. Mert azok a király és atyja közt gyakran meghasonlást és botrányt idéztek elő úgy, hogy egy s más részről gyakran hadakozni akartak egymással, ha közbenjáróik a békét köztük helyre nem állították volna. S midőn a király atyja udvarába ment, azok neki teljességgel semmi becsületet nem adtak, hanem őt szóval és tettel, amennyire tehették, becsmérelni törekedtek; mit titkolni nem lehet.

És atyja s fiai élete ellen gazul összeesküdtek, hogy őket fegyverrel kiirtván, Magyarországból, melyet magok közt fölosztottak, ki-ki a neki járó részt, bárki megegyezése nélkül is, könnyebben elfoglalhassa. És midőn tervüket végrehajtani nem bírták, más gonoszabbat gondoltak.

Az ausztriai herceghez bizonyos szerződési föltételekkel levelet intézvén, az ország koronáját és Magyarországot Fridrik (Fridrich) római császárnak ígérték. Hanem követőjük, útjában elfogatva, a levéllel együtt a király elébe vitetett. Minélfogva, midőn őket éleiben hagyta, irgalmasságot gyakorolt ellenük, mely ítéletét dicsővé emeli.

Ha pedig azt határozta, hogy az országot a gonosz emberektől tisztítsák meg, mi igazságtalanság van, ezen határozatban? Ha az országnagyok székeit megégettette, micsoda igazságtalanság ez? Vajon az urak alattvalóikkal egyenlők tartoznak-e lenni? Tehát a magyaroknak e részben nem volt igazuk.



X. FEJEZET

A gyűlölség harmadik okára való feleletről



A gyűlölség harmadik okára nézve a királyt így mentették: mindenki tudja, hogy Magyarországnak hetvenkét vármegyéje van; ezeket a magyar királyok érdemeseknek adományozták, és elvették a birtokosok sérelme nélkül. Ezen vármegyékből volt gyönyörűségük, gazdagságuk és tisztességük, hatalmuk, magosságuk és oltalmuk.

Hanem a király némely őseinek vesztegetései miatt a vármegyék jogai annyira megavultak, hogy a személyek érdemét vagy érdemtelenségét nem tekintve, nekik a vármegyékhez tartozó birtokokat, falvakat és jószágokat örökbe adományozták.

Ahonnan a főispánoknak nem voltak embereik, s midőn megindultak, kíséretük megfogyatkozása miatt egyszerű vitézeknek lehetett volna őket gondolni. Akik pedig hatalmasabbak voltak, mint a tárnok, kit kamarásnak is neveznek, s az étekfogók, pohárnokok és lovászok mesterei, s a többiek, kik az udvarban viseltek méltóságokat, annyira megvagyonosodtak, hogy a királyokat semmibe sem vették.

Ez azonban a korona épségét, melynek alig maradt valami hatalma, vissza kívánván állítani, jóllehet igen sokaknak nem tetszett, mégis a gazul elidegenített jószágokat igyekezett visszavonni a vármegyék joga- és tulajdonához mind ellenségeitől mind híveitől.

S jóllehet senkinek sérelmet nem okozva, jogával mindenben élhetett volna, mindazáltal a királyi javakból a jól és híven szolgálóknak illő jutalmat adott. Ahonnan, mivel maga jogát használta, meg kellett volna szűnni, a magyarok rosszindulatának.



XI. FEJEZET

A gyűlölség negyedik okára való feleletről



Minthogy sokféle különbözés és különféle szokás miatt csak nem egész Magyarország eléktelenedett, s a király az ország újjá alakítására egész erejéből törekedett, s nagy dolgokkal elfoglalva mindenkinek kegyes kihallgatást nem adhatott.


Érett megfontolás után elhatározandónak tartotta, hogy alattvalói ügyeit a római udvar módjára, udvarában folyamodásokra kelljen eligazítani, megparancsolván korlátnokainak, hogy a könnyű s egyszerű ügyeket magok minél gyorsabban igazítsák, az ő kihallgatására a nagyobb és nehezebb ügyeket terjesztvén.

Ezt azért tette, hogy az ügyek gyorsan véget érjenek. Hanem a rossz lelkűek, ami az elnyomottak könnyítésére volt föltalálva, rossz lélekkel félrecsavarván, a kákán a csomót, a tojáson szőrt találni hazugul mesterkedtek.



XII. FEJEZET

A gyűlölség ötödik okára való feleletről


Azt egészen hamisan állították, hogy a király a kunokat a magyarok elnyomására és bosszúságára hozta volna be: sőt egyedül azért, hogy isten nevének tisztelete Magyarországon az ő idejében növekedjék, és így, midőn netalán a korona ellenségei ellen kellene harcolni, azokkal ellenük erősebben és keményebben küzdhessen.

Ha pedig a kunokat inkább megbecsülte, mint a magyarokat, azt ezeknek rósz nevén venniük se nem lehetett se nem kellett. Mert a királyi felségnek a behozott vendégeket illett megbecsülni, főként mivel ezt nekik esküvel ígérte s őt hitében kezdették követni. S mivel a magyarok rájuk bosszúsak voltak, egyedül a király volt a védelmezőjük.

Mert Kötény kun király és mások minél többen az ország nagyjai és nemesei által megkereszteltettek, úgy hogy már a magyarokkal házasságokat is kötöttek.


Ha a király hozzájuk kegyei nem lett volna, Magyarországban meg nem állottak volna. Meghallván egyik s másik részről mondottakat az író, ezen tárgyban nem hoz végítéletet; az olvasó, ha
bírja, döntse el az ügyet, az igazság szerint.


XIII. FEJEZET

Az elbeszélés folytatására való közbeszólás



Ezen közbevetések végeztével az író az elkezdett tárgy folytatásával való foglalkozásra irányozza tollát.


Ha némelyek őt mérges nyelvvel akarnák mardosni, azt mondva, hogy az ilyen közbevetések semmit sem tartoznak a dologra, s azok nélkül jól ellehetett volna: nem igaz, minthogy ezen viszály volt legfőbb oka, miért romlott el oly hirtelen Magyarország.



XIV. FEJEZET

A magyarok közvélekedéséről



Tehát esztendő múltával, midőn Magyarország a király iránt rosszindulattal viseltetett, karácson táján híre jött, hogy Magyarországnak Oroszországgal határos széleit a tatárok elpusztították.


S mivel a király erről hírnökei által bizonyossá Ion, az orosz kapu védelmére, melyet hegyi kapunak neveznek, melyen át nyílott az út Magyarországba, sereggel elküldte palotája nagy bíráját, s egész Magyarországon meghirdette, hogy szintúgy a nemesek, kiket király szolgáinak neveznek, mint a várjobbágyok és a föntebb említett várak népei, táborozásra készüljenek, hogy, midőn a király küld, készen legyenek.

S midőn ezt egész Magyarországon kikiáltották, a magyarok nagy örömükben nem hitték, azt állítván, hogy sokszor hallatszott a tatárokról ilyen hír, és úgy látták mindig, hogy nincs semmi benne; ahonnan azt mondták: sok keletkezik újra, mi már elmúlt. Mások állították, hogy az efféle híreket némely egyház nagyok támasztották, azért hogy akkor a római pápa által tartandó zsinatra hivatva Rómába ne menjenek.

Ily véleményben voltak. Holott nyilvános volt, hogy Ugolin kalocsai érsek maga és némely püspökei számára Velencébe küldött gályákért, s őket útjukból, akaratuk ellen, a király hívta vissza. Mások pedig igen sokan, hogy legyen miért a királyt megszólniuk, azt vallották, hogy a kunok szövetséget kötöttek a ruténokkal, hogy a magyarok ellen, kiktől sok rosszat szenvedtek és gyakran megrontattak, együtt harcoljanak.

S azért előzte meg azokat embereivel több, mint esztendővel előbb az említett Kötény, hogy a föld mivoltát kitanulja, s a nyelvvel megismerkedjék, s midőn azok bejövetelét megtudja, harcot indítson a király ellen, s azok így a kaput könnyebben elfoglalhassák, Kötény segítségére siethessenek, s Magyarország egy részét így hamarább földúlhassák örvendve, mardosván a királyt azért, hogy a kunokat behozta, mint föntebb mondva van. S e véleményben minél többen egyetértettek.



XV. FEJEZET

A király tervéről a tatárok ellen



Midőn tehát azután a bojt felé közelgett az idő, az efféle hír, mind inkább sűrűsödvén, a király a Duna partján épült Buda nevezetű városba sietett, melyben szokták a bojtot tölteni, azért országosabb helynek mondták.

S az érsekeket, püspököket s az ország más nagyjait összehívva, folytonosan tanakodott, hogyan gondoskodhatnék
ily nagydologról, intvén és buzdítván őket gyakran, hogy ki-ki, tartsa készen zsoldos vitézeit.

Kötény pedig, ki mint gyanús és bűntárs, nejével, fiaival, leányaival és némely előkelőivel, a király által beidéztetett, köztanács végzéséből, ítélet által ezekkel együtt őrizet alá vettetett, ne hogy kezeik közül kimenekülhessenek.

XVI. FEJEZET

Mit tett Béla király, midőn a nádor által a tatárok bejöveteléről értesült?



A bojt közepe felé, mint futár jött a királyhoz a nádor egy katonája, annak részéről jelentve, hogy a talárok már az orosz kapuhoz érkeztek, a torlaszokat lerontották, és nem hiszik, hogy a nádor ellenük állhasson, ha csak a király gyors segítséget nem küld. A király mind eddig ezt meg sem gondolván, fegyveres vitézei mellette nem voltak.

S midőn ily szorongásban találtatott, negyed napra, megjőve a nádor, egymaga, ki éjjel nappal nyargalt volt, s monda, hogy március tizenketted napján reggel a kapuban megütközött velük, s miután majd minden emberét nyíllal és karddal kegyetlenül leölték, kevesed magával menekült, s jött hírül adni neki mi történt.

S jóllehet a király a rossz híreken nem kissé elámult, elbocsátotta mindamellett is az érsekeket, püspököket, s más ispánjait és zászlósurait, erősen és szorosan megparancsolván nekik, hogy ki-ki tehetsége szerint katonaságot gyűjtve, térjen vissza hozzá, és válogatás nélkül siessen, amint a szorongató szükség és a nyilván való haszon kívánja.

Megparancsolta István mester váci püspöknek, s az aradi és csanádi Szent Salvator prépostjainak, hogy rögtön a királynéhoz menjenek s az osztrák határszélre siessenek, ott várva be e dolog végét.

Ugyancsak levéllel megkérte Osztrák hon fejedelmét, hogy sietve hozzá jöjjön, és parancsolta az összes kunságnak, hozzá jönni semmiképpen el ne mulasszák. Mert maga Esztergom és Fejérvár városaiból, melyek csak egynapi járásra feküdtek, sereget gyűjtvén, tüstént átkelt a Dunán, s egy nagy és igen gazdag Pest nevezetű német városban, Budával szemben a Duna másik partján, mulatott, ott várván be seregeivel egyház nagyjait, ispánjait és zászlósurait.



XVII. FEJEZET

Más közbeszólás



Tisztelendő atyám és uram! Ügyelj, mert sok tárgy jő elő egyszerre, nem lehet egyszerre mind elmondani, tehát egyik tárgyat elhagyva a másikat kell az előadásban fölvenni.



XVIII. FEJEZET

Ismét egy más közbeszólás



Jegyezd meg azért a tatár urak neveit, s miképpen jöttek be Magyarországra, jegyezd meg álnokságukat, mert egy részecske sem lesz magyarázatlan hagyva, hogy mindegyiknek kellő értelmezését ne adjam.



XIX. FEJEZET

A Magyarországba jövő tatár királyok nevei



A tatárok királyát és urát, kik Magyarországba jöttek, tulajdon nevén Bathunak hívják. Kormányzó alatta, a hadseregben hatalmas Bokhetor nevezetű. Kádánt jólelkűségben derekabbnak mondják.


Koakton, Fejkán, Peta, Herme, Cseb, Okadár a tatárok közt az előkelőbb királyok közzé számláltatnak, bár voltak köztük több más királyok is, fejedelmek és előkelők, kik ötszázezer fegyveressel ütöttek be Magyarországba.



XX. FEJEZET

Miképpen dúlták föl a tatárok Orosz- és Kún-országot



Ezek, miután Orosz- és Kún-országot egy szívvel lélekkel teljességgel földúlták, négy vagy ötnapi járóföldre visszavonulva, Magyarország határszéleit folytonosan érintetlen hagyták, hogy midőn visszatértek, mind lovaiknak mind magoknak élelmet találtak, és hírük a magyarokhoz legkevésbé jusson el.


S miután az említett országok élelmét elfogyasztották s Magyarországot tervezek elfoglalni, Bathu nagyúr, egész családját ott hagyván, maga saját katonáival s nem sokakkal egyenest a mondott orosz kapuhoz sietett, mely közel volt azon helyhez, hol a király seregét összegyűjtötte, s a nádor seregét leküzdvén, azon kaput elfoglalta és bevonult.


Peta király útját Lengyelországon át vévén, miután Lengyelország fejedelmei közül egyet megölt és a nagy híres Boroszló városát lerombolta, s csudálatos öldöklést vitt véghez, a morvaországi fejedelem földjén, kinek a többi fejedelmek segélyt adni nem bírának, hasonló kegyetlenséggel átvonulva, sietett a magyar kapuhoz.

Kádán király Orosz és Kún-ország közt erdőkön keresztül három nap utazva, a gazdag Radnához, e nagy hegyek közt fekvő német városhoz, a király ezüst bányájához érkezett, melyben számtalan sok nép tartózkodott.


De mivel harcos emberek voltak s fegyverben szükségük nem volt, meghallván azok jövetelét, a városon kívül az erdők és hegyek közt eléjük kivonultak. Kádán pedig látván a sok fegyverest, hátat fordított, tettetve, hogy fut előlük. Akkor a nép győzedelemmel visszatérvén, a fegyvert letéve, kezdett részegeskedni, mint a németek dühös természete kívánja. Hanem a tatárok hirtelen megjővén, minthogy sáncaik, kőfalaik és semmi erősségeik nem voltak, a városba sok oldalról benyomultak.

És jóllehet mind két részről nagy öldöklés volt, látván a nép, hogy nem bír ellenük állani, magát azok hitére teljességgel megadta. Kádán pedig a várost védelme alá véve, Ariszkáldot a város bíráját, hatszáz válogatott német fegyveres vitézével maga mellé vette, s azokkal együtt kezdett az erdőkön túl jönni.


Bokhetor pedig más királyokkal a Szereth nevezetű folyón átkelve, a kunok püspökének földjére ért, s legyőzvén azokat, kik ütközetbe ereszkedtek, el kezdek a földet tökéletesen elfoglalni. Visszatérek tehát Magyarország királyához, ki a nevezett Pest városában volt, hogy eljárását téresebben leírjam.



XXI. FEJEZET

Miképpen nyomultak elő a tatárok, miután a kaput elfoglalták



Miután pedig Bathu nagyúr a kaput elfoglalta, kezdte a falvakat felégetni, kardja nem kegyelmezett sem kornak sem nemnek, s amint csak bírt, a király ellen sietett. S midőn fekete vasárnap előtti pénteken Pesthez közel félnapi járásra érkezett, mindjárt küldött némelyeket a városig égetni, gyilkolni, mint a velők született gonoszság magával hozott.

Másnap küldött másokat vagy ugyanazokat, kik hasonlóan vagy gonoszabbul tettek. De a király hozzájuk ütközetre kimenni senkinek semmiképpen nem engedett. S a tatárok, midőn az ember azt hitte, hogy elmennek, visszatértek, s midőn azt gondolta az ember, hogy visszafordultak, ismét jöttek egész napot ilyen játékkal töltve.

S midőn vasárnap ugyanezt cselekedték, Ugolin kalocsai érsek ezt igen nehezen szívelve, hogy mintegy zsivány módra annyi derék embert megzavarnak, s még nehezebben tűrve, hogy a király előttük s emberei előtt gyáva lelkűnek látszott, azért a király parancsa ellen emberei közül nem sokkal kimenvén, meg akart velük ütközni.

Hanem azok hátat fordítva, lassanként vissza kezdenek vonulni. Ezt látva az érsek, sebes nyargalvást kezdte őket üldözni. Végre mocsaras földre akadván, azok sebesen átkeltek a mocsáron. Ezt az érsek észre nem vévén, minthogy hozzájuk igen közel volt, hirtelen bement, s mivel őt és embereit súlyos fegyvereik megnehezítették, sem átkelni sem visszatérni nem tudtak.

Azok pedig hozzájuk sebesen visszafordulva, körülvették a mocsárt, s zápor gyanánt szórván rajok nyilaikat, őket ott tökéletesen leöldökölték. Az érsek negyed vagy ötödmagával kivergődvén, így megzavarva téré vissza a városba, nem kissé haragudva mind emberei vesztéért, mind azért, hogy a király senkit segítségére nem siettetett.



XXII. FEJEZET

Miképpen romboltatott le Vác városa



Fekete vasárnap a királyok királya Bathu seregének egy része a Duna partján fekvő Vác városához vonult, félnapi járásra Pest városától, melyben a király Seregével tanyázott.


A várost teljesen bevévén és legyőzvén, kik az egyházba és az egyház palotáiba, melyek vár gyanánt voltak megerősítve, menekültek mind a városból, mind a környék falvaiból, számtalan sok népet, vitézül megvívtak, s az egyház kincsét elvéve, a kanonokokat és más személyeket, asszonyokat és leányokat, kiket kardra hányni nem akartak, a tűzben mind összeégettek.


Így szenvedtek fekete vasárnap a váciak, hogy az úr Jézus Krisztussal osztozni érdemesekké legyenek.


XXIII. FEJEZET

Miképpen tett támadást az osztrák herceg a tatárok ellen



Nem kell valahogy elmellőznünk, hogy az osztrák herceg a király kértére eljőve, de kevesed magával, mintha a dolgot nem tudta s ereje nem volna. S midőn a tatárok közül néhányan szokásuk szerint Pest alá jöttek, fegyverre s lóra kapva eléjük ment.


S midőn össze kellett volna csapniuk, azok hátat fordítva, mint szokták, elvonultak. Hanem a herceg megeresztett lovának sarkantyút adván egyet előre, s lándzsájával úgy ledöfte, hogy a lándzsa nyele eltört, s a lóról földre taszította.

Egy másik kenéznek vagy hadnagyuknak pedig, ki vitézi módra segíteni akart a leterítettnek, nyerge mellől rögtön kardra kapva, egy csapással karját levágta, ki is nyergéből azonnal lezuhanva meghalt.


Miután a többiek futásnak eredtek, a leterültet elfogták s kötözve a lovakkal együtt a sereghez vitték. Ezért a magyarok, e dolgon kapva, a királyt szidni, s a herceget egy szívvel lélekkel magasztalni kezdték.



XXIV. FEJEZET

Mi módon ölték meg Kötényt a kunok királyát



S minthogy közhíre volt, hogy Kötény, kit embereivel, mint mondám, a király közelében őrizet alatt tartottak, e nagy vétektől nem tiszta, és minthogy azokat, a kik bejöttek, nem tatároknak, hanem kunoknak hitték; az egész nép ezt kiabálta ellene: „Haljon meg! Haljon meg! Ő az, ki Magyarország romlását okozta."

És miatta a királynak sokszor hány forgatva mondják: „Harcoljon királyunk, ki a kunokat a mi gyűlölségünkre behozta. Mások kiabálják: „Harcoljon a király azokkal, kiknek jószágainkat adományozta.

A király e szemrehányásokat sűrűn hallván, emberét küldte Kötényhez, hogy hozzá jönni ne késsék. De Kötény, ki a nép kiáltásait minduntalan hallotta, büntetéstől félvén, jóllehet a vétektől tiszta volt, azt üzente a királynak, hogy hozzá semmiképp nem járul, ha csak oly embert nem rendel melléje, kinek elég hatalma van őt hozzá vezetni s a nép kezei közül kiragadni.


Amint a követ ezt a királynak hírül vitte, nagy zaj támadt a népben: Haljon meg! Haljon meg! És aztán rögtön fegyveres magyarok és németek menvén be a palotába, melyben Kötény volt, erőszakosan akarták hozzá vinni.

Kötény és emberei íjat és nyilat ragadva, őket magokhoz férni nem engedték, de sok nép tódulván elő, elfogták őket. S mindnyájuknak azonnal fejüket szedvén, a palotából az ablakokon a nép közzé hajigálták.


Némelyek e bűnt az osztrák hercegnek akarják felróni, mások azt mondják, hogy a király parancsából történt. Miután azonban bizonyosan tudva van, hogy Kötény e gonoszságában ártatlan, hihetetlennek állítják, hogy a király, ki őt keresztvízre tartotta, és neki esküvel biztonságot adott, ily nagy bűnt követett volna el.

Én ugyan, miképpen is történt e dolog, nem akarom eldönteni, döntse el az, ki tudja, s ki büntetést vagy kegyelmet kinek-kinek érdeme szerint fog adni.



XXV. FEJEZET

Mit tettek a kunok királyuk halálának hallatára, s miképpen indult Béla király a tatárok ellen?



A tatárok tehát a falvakat köröskörül éjjel nappal égetvén, a kalocsai érseket a királyt sürgette, hogy a sereggel menjen ki ellenük. Tehát az osztrák herceg visszavonulása után a király, kivált miután az ország seregének nagyobb része megérkezett, a sereggel megindulván kezdett lassanként ellenük vonulni.

S midőn a kunok a tatárok ellen mindenünnen fölhívatva egy szívvel lélekkel a király segítségére jöttek, meghallván uruk Kötény halálát, nagyon megzavarodtak és fölindultak, nem tudva mit cselekedjenek.


S midőn Kötény halálának híre terjedt, gyűlölőik a magyar parasztok mindenütt föl kezdenek ellenük kelni, rabolva és öldösve őket irgalom nélkül, kik is midőn látták, hogy így vesznek, összegyülekezve nem csak magokat oltalmazni, hanem a falvakat is égetni és a parasztokat vitézül kezdték leküzdeni.



XXVI. FEJEZET

Miképpen menekedett meg a csanádi püspök a kunok kezéből



S midőn Bulcsú a csanádi püspök, s Miklós, Bor fia, sok nemessel, nejeiket, fiaikat, leányaikat, cselédeiket a felvidékekre vitték, hogy azután sietve a király seregéhez csatlakozzanak, a szembejött kunokkal igen kemény harcot kezdenek, s ellenük állni nem bírván, csaknem mind kardra hányattak. A püspököt azonban, ki betegen kocsiban feküdt, mialatt a csata folyt, néhányan tovább vitték. S a kunok azután, mint a tatárok, a földet pusztítván, s egybegyülekezvén, azon tájról a Dunán átkeltek, és így dúlva Marchia felé kezdenek sietni.

Ezt a Marchia-beliek megtudván, egybegyűltek, s velők szembeszállva megütköztek Marchia határszélén, de általuk legyőzetve egyik jobban futott a másiknál, s így a kunok Marchiát elkezdek gonoszul dúlni, uruk haláláért kegyetlenül bosszút állva.


Mert a magyarokat öldökölve ezt mondták: „Nesze ez a csapás Kötényért." S lerombolván a derekabb városokat, t. i. Frankát (Fraknót), Szent Márton szülő városát (Szombathelyt), s többeket, és sok pénzt, lovat s barmot összeszedvén, a földet dúlva Bolgár-országba átmentek.



XXVII. FEJEZET

Hogyan szedték rá a tatárok a váradi püspököt


Benedek váradi püspök, a király parancsára maga részéről nagy sereget gyűjtve, s a király segélyére sietni akarva, megérté, hogy a talárok Eger városát földúlták, s a városiak és mások közül, kik a város védelmére összegyűltek volt, némelyeket megégetvén, másokat kardra hányván, a püspök és egyház kincseit zsákmányul onnan elhordták.


Ahonnan bátorságot vévén, minthogy néhány nappal előbb kevés tatársággal megütközvén, rajtok erőt vett, seregét megindítva utánuk kezdett sietni, hogy a maradványokat összeszedhesse, nehogy elvesszenek.

A tatárok ezt megtudva tettetek magokat, hogy tovább vonulnak és megálltak. S minthogy sok lovuk volt, s magok kevesen voltak, ilyen cselt koholtak.


Minél több vázat készítenek, azokat a gazdátlan lovakra, mintha katonák volnának, sorba állították, s azon lovakat egy halom tövében hagyták, néhány szolgát rendelvén melléjük, megparancsolván nekik, hogy midőn ők a magyarokkal csatára kelnek, hadi rendben vonuljanak elő, és lassanként nyomuljanak ellenük.

Maguk a magyarokat a síkon várták. Kik is megérkezvén, Bacs ispán és mások, kiket Magyarország derekabb vitézei voltak, kik a püspökkel jöttek, meglátván őket, lovaik fékét megeresztve, igen kemény ütközetet vívtak velük.


S mivel a tatárok kevesebb számmal voltak, tettetve, hogy hátat fordítottak nekik, a halom felé kezdtek visszavonulni. S midőn amazok a hegy megöl a vázakkal, amint meg volt hagyva, csatarendben jöttek, a magyarok ezt látván s azt gondolván, hogy cselt vetettek nekik, hátat fordítanak és sebes futásnak eredtek.

A tatárok pedig mindjárt ellenük fordulva üldözni kezdték őket gázolva és gyilkolva, amily gonoszul csak kegyellenségeiket gyakorolnálak. S a püspök kevesed magával visszatért Váradra, s egy kis ideig ott mulatván, s valami katonaságot gyűjtvén, a Dunán átkelt és menekült.



XXVIII. FEJEZET

Béla királynak a tatárokkal vívott szerencsétlen csatájáról



S midőn a király, mint mondottam, Pest városából kiindulván sok fegyveressel a tatárok ellen vonult, azok a falvak égetéséből visszafordulva és rögtön összegyülekezve, azon úton, melyen jöttek volt, visszavonulnak és amint amazok őket lassanként nyomják, úgy tettetik, hogy annyira futnak előlük.

S midőn egy Sajó nevezetű vízhez értek, mely nem messze folyik Eger városától s a Tiszába szakad, a vizén átkeltek után, mi hídon történt, tábort ütöttnek és megálltak, őröket rakván a hídra, kik éjjelenként őrködjenek.


A tatárok miután e mocsáron átkeltek, a víz körül a síkságon telepedének meg. S mivel a víz nagy és iszapos volt, nem tartották hihetőnek, hogy bárki is híd nélkül átkelhessen.

A király eközben buzdította övéit, hogy emberül tartsák magokat a harcban, saját kezével számos zászlót osztogatván az előkelőknek. A magyarok azonban mind ezt csak nevetségnek vették, elbizakodva nagy számukban, a harcra azonban a föntebb emlegetett okok miatt szívok és lelkük nem volt.

Óhajtották ugyanis, hogy a király veszítsen, hogy ők azután kedvesebbek legyenek, azt hívén, hogy e csapás csak néhányuknak részletes s nem mindnyájukkal közös lesz, miként hallották volt, hogy olykor-olykor Magyarországban történt.


Mert a kunok hirtelen beütöttek, s az ország egy részét, mielőtt a magyarok összegyülekeztek, földúlták, s azután visszafelé siettek, s néha-néha a magyarok ugyanezt tették Kún-országban.

De most nem így lett, mert ez utolsó eset az előbbiekkel épen nem egyezett. Azonban ezer vitézt minden éjjel állítottak a sereg őrizetére. Elég az hozzá, a tatárok távol a seregtől gázlót találván, egy éjjel egy szívvel lélekkel étkeiének, s hajnalban a király egész seregét körülfogva, jégeső gyanánt kezdek rá szórni nyilaikat.

A magyarok pedig, mivel így el voltak foglalva és azoknak ravaszsága által megelőzve, midőn fegyveresen lóra kapkodtak, a katonák uraikra s az urak katonáikra találni nem voltak képesek, és midőn csatára mentek, lassan és hanyagul mentek.

Mert oly sűrűn szálltnak a nyilak, hogy a vívókat csak nem beárnyékozták, s mint mikor a sáska és cserebogár csapatostól jár, úgy repkedtek a nyilak a levegőben. S így a nyilak lövéseit teljességgel nem állhatván, a sereg körébe visszavonultak. S a király nem bírta rendbe szedni a hadakat.

És ha a magyarok összevissza minden oldalról ütközetre indultak, amazok nyilaikkal eléjük vonulván, őket a táborba visszavonulni kényszerítették, úgyhogy a roppant hőség és nagy szorultság miatt annyira ellankadtak, hogy a király és a kalocsai érsek, kik szorongva féltek, sem fenyegetéssel sem buzdítással és hízelgéssel nem bírtak többé csak néhány embert is csatára küldeni, hajnaltól fogva délig ily szorongattatásban lévén.

Végre midőn már hanyatlani látszanak, Kálmán a király öccse, embereivel, kiket ily szorultságban összeszedhetett, a tábor egyik oldalán igen keményen megütköztek velők, a nap nagyobb részén át állván a harcot. S midőn azt hívé, hogy a sereg többi része segíti, csalatkozott.

Mert midőn azt hitték, hogy a másik oldalon igen sokan csatára mennek, nem csatára ménének, hanem a tatárok önkényt kissé félre vonulván, azoknak közöttük minden nyíllövés nélkül utat adtak, miért is a magyarok ily utat nyerve, mind többen-többen ellopóztak a seregtől.

És minél többen átmentek, annál szélesebb utat adtak nekik a tatárok, s ily nagy ütközetben zaj vagy szó sem volt köztük. S midőn a király azt hitte, hogy azok is ütközetre mennek, inkább futni, mint harcolni ménének ki.


A tatárok pedig a király seregére várva, épen nem mozdultak. És midőn már a királyi seregnek sokfelé út nyílt, a király általuk föl nem ismerve kevesed magával az erdő felé vette az utat.

Kálmán herceg pedig a sereg másik szárnyán éjjel nappal sokszor váltott lovakkal útját az említett Pest felé irányozta, s nem az országúton, melyen a magyar nemzet hemzsegett, hanem járatlan utakon sebes nyargalvást sietett a Duna révéhez.

S jóllehet a polgárok kérték, hogy egy kissé pihenjen, míg legalább nejeik átkelésére hajókat készítenek, nem lehetett föltartani, sem erre rá bírni, mert azt mondta, hogy ki-ki magáról gondoskodjék. Mert az üldözők megérkezésétől félvén, egy maga tüstént átkelt és Somogyba egy Segösd nevezetű helyre futott.

S jóllehet a pesti polgárok családjaikkal az átkelésre sietve készültek, mégis hamarább rajuk jöttek a tatárok, s akik a polgárok közül a Dunába nem fúltak, kardra hányatva vészének el.



XXIX. FEJEZET

A pécsi püspök futásáról



Bertalan pécsi püspök a sereg romlását látván s észrevévén, hogy némely tatárok a sereg közzé nyomulva, több sátrakat fölgyújtottak, hasonlóan nem az országúton, hanem a mezőn sok katonasággal futásnak eredé.


S midőn egy kevés tatárság lovait sebes nyargalvást utánuk eresztette, László ispán, ki katonaságával sok lobogó zászlóval jött a királyhoz, magukról a történtekről mit sem tudva, oda érkezek.


A püspök, a magyar zászlókat meglátva, az ispán felé kanyarodok, a tatárok pedig észrevéve, hogy sokan vannak, visszatértek és másokat igyekeztek üldözni. S az ispán és püspök elvonulván, így menekültek meg kezeikből.

XXX. FEJEZET

Az említett ütközetben megölt püspökökről és más papokról



S az országúton Pest felé futók és a táborban maradók közt oly öldöklés történt, s annyi ezer ember veszett el, hogy meg sem lehet határozni, s a hírmondóknak a roppant veszedelem miatt egy könnyen alig lehet hitelt adni. A papok közül ezen előkelőbbek estek el.

Mátyás esztergomi érsek, kit a király mind hűségéért, mind azért, hogy együtt növekedtek, különösen szeretett, s kinek tanácsával nehéz ügyekben nagy bizodalommal élt. Ugolin, kalocsai érsek, ki főnemes családból származott, s a világi nagy és fontos ügyeket, az aprókat mellőzve, intézte.


Ez volt, akibe bízva Magyarország nemesei föllélegeztek, kibe bízva az előkelők és közrendűek magokat megalázták. György, győri püspök, ki nemes erkölcsű és a tudományokban jártas volt. Raináld, erdélyi püspök, és a nyitrai egyház püspöke, ki dicséretes életű és tisztes erkölcsökkel tündöklő férfiú volt.

Miklós, szebeni prépost, a király látnoka, nemes szülék gyermeke, ki egyet az előkelők közül, mielőtt magát a kénytelen halálnak alávetette, véres karajával megölte.


Eradius, bácsi főesperest, Albert mester, esztergomi főesperest, ki a törvényfolyásnál előjáró, másokat tanítani volt érdemes. Testeik kegyetlen kardokkal úgy összekoncoltattak, hogy a tatárok távozása után, jóllehet nagyon keresték, sehogy sem lehetett rájuk akadni.


A nagyobb és kisebb rendű világiak közül pedig, a kik mocsarakba és vizekbe fúltak, tűzbe égtek s kardra hányattak, azok számát egyetlen halandó sem tudhatja bizonyosan.

Mert a mezőkön és utakon hevert a sok holttest, egy résznek feje levágva, más rész darabokra koncolva a falvakban és egyházakban, melyekbe menekültek volt, s igen sok összeégetve.


Ezen pusztulás, e veszély, e romlás kétnapi utat fogott el, s az egész föld vértől piroslott, s úgy voltak a földön a testek, mint ahogy a barom-, juh- és malacnyájak a pusztákon legelésznek, s mint a kőbányákban a vágott épületkövek állnak.

Tehát a vízben voltak a megfúltak testei; ezeket a halak, férgek s a vízi madarak falták föl; a föld lett azon holt testek ura, melyeket mérgezett lándzsák, kardok és nyilak ejtettek el; ezeket a vérbe fertőzött égi madarak s a házi állatok és erdei fenevadak marcangolták össze irtózatosan a csontokig; a tűznek azok jutottak, melyek az egyházakban és falvakban égtek össze. Olykor a tüzet az ilyen égés közben a zsír eloltotta.

Ezek kevés idő alatt el nem pusztulhatnak. Mert igen sok helyen, hosszasabb idő múlva is találhatók megfeketedett, el nem rothadt bőrbe takart csontok, minthogy némely vadak nem eszik örömmel, ha csak másként el nem romlanak. S midőn minden holttest a három elem birodalmába jutott, nézzük, mit hagytak a negyedik elemnek.

A levegőbe, melyet negyedik elemnek neveznek, bocsátotta tehát át a másik három valamennyi test bűzét, s az a bűztől úgy megromlott és megveszett, hogy azon emberek, kik a mezőkön, utakon és erdőkben, sebeikben félholtan maradtak volt, kik netalán megélhettek volna, a levegő romlottsága miatt vesztek el.


S így a levegő sem mentesült e kegyetlen pusztítástól. S hát annyi embernek, kik mind az ütközetben mind a futásban elestek, aranyáról, ezüstjéről, lovairól, fegyvereiről, ruháiról és más vagyonairól mit mondjak?

A lovak nyergestől, fékestől gazdátlan nyargalásztak a réteken és berkeken, s a zajtól annyira dühösekké lőnek, hogy tökéletesen veszetteknek látszanak, s így a rémülteknek, miután gazdáikat nem találhatták, vagy kard által kellé veszni vagy magokat idegenek uralma alá megadni, melyeknek nyerítését nyögésnek és sírásnak lehetett tartani.

Az arany és ezüst edényeket, selyemruhákat és más becses szereket, melyeket a futók a mezőkön és erdőkben elhánytak, hogy az üldözők kezeiből magok gyorsabb futással menekülhessenek, nem volt ki összeszedje. A tatárok az emberek ölésének esve, zsákmánnyal legkevésbé sem látszottak gondolni.



XXXI. FEJEZET

Miképpen osztották föl a tatárok a zsákmányt a győzelem után s a király pecsétjét megtalálván, miképpen írtak hamis leveleket



Miután ily nagy seregen győzedelmet és diadalt nyertek, s tombolva ily rablást követtek el, a vérrel fecskendett ruhákat, lovakat, a kiomlott vértől pirosló aranyat és ezüstöt, mint valami kőhalmazt és gabonakazalt, egybehalmozták, osztály és részrehajlás végett.

Ezen osztozás következtében a tatárok ura az előkelőbbekkel a király pecsétjét a korlátnoknál, kinek fejét karddal kegyetlenül elvágták, megtalálván, már biztosak lévén az ország felől, s attól tartván, hogy a nép a király megveretésének hallatára futással menekszik meg kezeiktől, halljátok meg figyelmesen, mily cselt koholtak.

Először is a Dunántúl fekvő egész Magyarországot fölosztották és a tatárok nagyobb királyai közül, kik Magyarországba még be nem léptek volt, mindegyiknek a maga részét kijelölték, hírt adván nekik, hogy siessenek, mivel már semmi akadályok nem volt.


Írattak némely magyar papok által, akiket még életben tartottak, az egész Magyarországban lévő minden előkelőknek és hazafiaknak a király neve alatt különféle hamis leveleket ily alakban: A kutyák vadságától és dühösségétől ne féljetek; se házaitokból mozdulni ne merjetek.

Mert jól lehet némi véletlenségből mind táborunkat mind sátrainkat oda hagytuk volt, mindamellett is ha isten kedvezett, azokat visszafoglalni törekszünk, ellenük a harcot erősen megújítva.


Azért csak folyvást imádkozzatok: engedje az irgalmas isten, hogy ellenségeink fejeit megtörhessük. Ez volt azon, némely már hozzájuk csatlakozott magyarok által szétküldözött levél, mely engem és egész Magyarországot megrontotta.

Mert azon levél igazságának oly nagy hitelt adtunk, hogy, jóllehet minden nap ellenkezőt látott az ember, mindazáltal, minthogy az országban beállott a hadi zavar, ezért a híreket megtudni, követeket teljességgel nem küldhettük s ellenkezőt hinni nem voltunk képesek.


S az így elfogult Magyarországnak nem volt útja a futásra. De mivel a király dolgát eldöntetlen hagyok, térjünk vissza az ő előmenetelére, vagy a mi igazabb, kimenetelére.



XXXII. FEJEZET.

Mit tett Béla király seregének legyőzetése után,s miképpen fogta el és rabolta ki őt az osztrák herceg



A király maga tehát, a megvert seregből igen kevesed magával, éjjel nappal Lengyelország szélei felé folytatta útját s innen egyenes irányban a mennyire csak bírt sietett, hogy a királynét, ki Osztrák hon szélein tartózkodott, elérhesse. S az osztrák herceg ezt hallván, szívében ellene gonoszt forralva, barátság színe alatt eléje jőve.

S a király fegyverét leöltve, míg az ebéd készült, egy kis ideig az álom nyugalmának adta magát a víz mellett, mint aki az utazásban nagyon megtörődött volt.


Ki is, midőn végre álmából fölébredt, amint a herceget meglátta, igen megörült. A herceg pedig, egyéb vigasztaló szavak közt kérte a királyt, hogy a Dunán keljen át, hogy ott biztosabban pihenhessen és időzhessen.

S a király ezt hallván, mint ki ártatlan létére semmi rosszat nem gyanított, a herceg szavain megnyugodott. Mert azt monda a herceg, hogy neki a túlsó parton vára van, s ott a királyt jobban megbecsülheti, holott lelkében őt nem megbecsülni, hanem megrontani tervezte.

És így midőn azt vélte a király, hogy a Scyllát kikerülte, a Charybdisbe esett, s mint a hal, mely a serpenyőből, hogy meg ne rántsák, menekülni akarva, magát a parázsra veti, hogy megsüljön, azt hívén, hogy a bajból menekült, gonoszabbra találta.


Mert az osztrák herceg, ravaszságon törve fejét, midőn a királlyal kénye szerint bánhatott, attól bizonyos mennyiségű pénzt, melyet, mint monda, tőle egykor kicsikart, visszaköveteld.



XXXIII. FEJEZET

Miképpen fosztogatta az osztrák herceg a bujdosó magyarokats a németek Magyarországba ütéséről



A herceg látván, hogy a magyarok egyre futnak, sok katonát szedte s azokat a magyarok ellen Magyarországra küldte, s így a Duna egyik partján a tatárok dúltak, a másikon a németek raboltak, s a falvakat, amint csak bírták, égették, úgy hogy Győr városába is bemenvén a várat bevették s azt erőhatalommal meg akarták tartani.


S a magyarok azon tájakról összegyülekezvén, fegyveres erővel a városra törve azt be- vették s a németeket mind a várba égetek. A herceg ettől dühbe jővén s a tatárok színe elől menekült magyarokon töltve bosszúját, kiket Osztrák honban összegyűjtött, s kiknek hitet adott, nem elégedvén meg a mit a királlyal tett, tőlük bizonyos mennyiségű pénzt kért a várak és városok őrzéséért.

S így ezen ürügy alatt, minthogy mind a németek mind a magyarok pénzben és jószágban igen gazdagok voltak, őket aléltságig gazul kifosztotta, s a nyomorult magyarokat mindenütt keservesen marva falták a kegyetlen fenevadak, s aztán meztelen vetik és dobták ki őket a szárazra. Hanem ezeket elvégezvén, beszélnek a tatárok királyairól, kik azután Magyarországba jöttek.

XXXIV. FEJEZET

Miképpen vívták meg a tatárok Várad városát és azután
miképpen vonultak Tamáshidához és máshova



Kádán király, mint a másik részben mondám, Radnát bevévén és Ariszkáld ispánt elfogván, kiválogatta hatszáz derekabb fegyveres németet, kik a nevezett ispán hatósága alatt állának. Ezek szolgálván a tatároknak kalauzokul erdőkön, berkeken, sziklákon és meredekeken keresztül hirtelen Várad városa mellé érkezének.

S mivel a város Magyarországban igen nevezetes volt, mindenünnen oda gyülekeztek a nemesek, és számtalan úrnő és parasztasszony. S jóllehet a püspök némely kanonokokkal onnan eltávozott, én mindazáltal az ott maradtakkal ott volt.

S minthogy a várat egyik oldalán romlottnak látták, széles kőfallal kiigazítatták, hogy ha a várost nem védhetnénk, a várba menedéket találjunk. S midőn egy napon rögtön megérkeztek s kétséges volt, hogy a városban megmaradhassak, nem akartam a várba menni, hanem az erdőbe szaladtam, melyben sokáig lappangtam, míg lehetett.

Ők azonban a várost hirtelen bevévén és nagyobb részt leégetvén, utoljára a vár falain kívül teljességgel semmit nem hagytak, és a zsákmányt fölszedvén, férfiakat, asszonyokat, nagyját-apraját leöldösték az utcán, házakban és mezőn. Egy szóval, nem kegyelmeztek sem kornak sem nemnek.


Ezt megtévén, onnan egyszerre elvonultak, távozásukkal mindent elvittek, s a vártól távol öt mérföldre telepedének meg; és a várhoz sok nap nem közeledtek, úgy hogy a várbeliek azt gondolták, hogy azok a vár erőssége miatt vonultak el.

Mert a vár nagy árkokkal s a falakon fatornyokkal volt erősítve, és sok páncélos vitéz volt benne, úgy hogy midőn olykor-olykor a tatárok kémlelni jöttek, a magyar vitézek őket sebes nyargalva kergetni igyekeztek.


S midőn több napig a várhoz nem jöttek, s a nép azt hitte, hogy onnan egészen elvonultak, a katonák és mások, kik a várban voltak, eltávozásukba bízva, a várból minél többen kijöttek, s a házakban, melyek a váron kívül megmaradtak, kezdenek közösen lakozni.

S így őket a tatárok, kik hogy hol vannak, azok nem tudták, megrohanván, nagy részüket, kik a várba nem bírtak szaladni, leölték. S a várat azonnal körülvévén, az új kőfallal szembe hét gépet állítanak, s azokból éjjel nappal szünet nélkül hajigálták a köveket, míg az új fal egészen össze nem dőlt.

S a tornyokat és falakat ledöntvén, megütköztek és a várat erőszakkal elfoglalván, a katonákat, kanonokokat és másokat, kik a vár bevétele közben kard alatt el nem hullottak, elfogták. Az úrnők, úri és nemes leányok pedig a székes egyházba vonták magokat.

S a tatárok a vitézektől a fegyvert magoknak átadatták és a kanonokoktól mindent, mijük volt, a legkeményebb kínzással kicsikarták. S minthogy a székes egyházba rögtön be nem mehettek, tüzet vétenek alá, az egyházai, úrnőket s mindent mi benne volt, megégették.


A többi egyházakban pedig annyi bűnt követének el a nőkön, hogy jobb elhallgatni, nehogy az embereket a legnagyobb gonoszságokra oktassuk. A nemeseket, polgárokat, katonákat és kanonokokat, a városon kívül a mezőn minden irgalom nélkül mind leöldösték.


Ezután a szentek koporsóit teljesen fölforgatok, az ereklyéket gonosz lábaikkal tiporták, a füstölőket, kereszteket, arany kelyheket, arany edényeket, és más az oltár szolgálatára rendelt eszközöket meggyalázták. Az egyházakba férfiakat, nőket vegyesen behurcolták, s miután velük csúful bántak, ugyanott leöldösték.

Miután pedig mindent földúltak és a holttestekből kiállhatatlan bűz támadt, innen elvonultak, s csak a puszta hely maradt. S az emberek, kik a környékbeli erdőkön lappangtak, oda gyülekeztek, hogy valami ennivalót keressenek.


S midőn a köveket és holttesteket forgatták, a tatárok hirtelen visszatértek, és az élők közül, kiket ott találtak, senkit élve el nem bocsátanak. S így mind végig naponként új öldöklések lőnek.

S midőn már nem volt kit ölniük, onnan egészen elvonultak. Mi pedig, kik az erdőkön, a lápok között tartózkodtunk, futásnak eredtünk Tamáshida felé, mely a Kőrös folyó mellett fekvő nagy német város.


Hanem a németek bennünket a hídon átkelni semmiképp nem engedtek, sőt szorítanak, hogy velők együtt jól megerősített városukat védelmezzük, ami teljességgel nem volt kedvünkre. Mindemellett egy szigetre betértek, mely az agyai nép, a gyarmati vajda és több más e környékbeli falvak népe által erősen el volt készítve.

S minthogy tovább menni nem bátorkodtam, az előjáró és azon helybeli egész nép kérésére ott kezdek velük együtt időzni. Mert az említett szigetbe senki be nem mehetett, hanem, ha egy igen keskeny és szoros úton, úgy hogy azon úton, egy mérföldön három kapu volt toronnyal építve és ezeken kívül egy mérföldre köröskörül igen erős sáncok. S minthogy a helyet így megerősítve szemlélem megtetszett nekem s ott maradtam.

De a szigetnek az volt a szokása, hogy mindenkit bebocsátott; de vissza senkit sem eresztett. S midőn cselédeimmel néhány napig ott voltam, kémeink által értesültünk, hogy a tatárok közelebb jönnek.


Kimentem titkon a szigetből, hogy megnézzem, hogy mikor menthetjük meg lovainkat, s vezetőt fogadván, egy szolgával, minthogy mindegyikünknek három lova volt, éjjel a Maros partján fekvő Csanád városa felé siettünk, mely azon helyhez nyolc mérföldre feküdt. S miután, a mint csak lovaink bennünket bírtak, egész éjjel mentünk, hajnalban Csanádhoz érkeztük.

De előtte való nap a tatárok, kik más oldalról Magyarországra bejöttek volt, Csanádot bevették és lerontották s azon vidéket egészen elfoglalták, úgy hogy a folyón át nem mehettünk. S minthogy lovaink el voltak fáradva, s az emberek azon környékből ide s tova elrejtőzkedtek, semmiképpen nem tudtunk visszavonulni.

S így lovainkat eleresztve, némi kunyhókban, némi vermekben kellett azon nap lappanganunk. Végre az éj beálltával némi rendkívüli szorongás nélkül kezdtünk a tatárok között félelemmel áthatolni s szégyen szemmel visszatértünk a szigetbe.


S míg ily veszedelemben forogtunk, szolgáim, kik a lovakat odakint őrizték, s a többiek, akik velem voltak, pénzemmel, s amim volt s ruháimmal a szigetből megszöktünk.

A tatárok a szökevényekre találván, kardra hányta őket, én egy szolgámmal mintegy meztelen maradtam a szigetben. Ezután, mindjárt jöttek a hírek, hogy az említett Tamáshida német falut hajnalban a tatárok elfoglalták, és akiket megtartani nem akartak, azokat irtóztató kegyetlenkedéssel irgalmatlanul kardra hányta.


Minek hallatára fölborzadtak hajam szálai, testem remegni és alélni, nyelvem nyomorultan hebegni kezdett, átlátván hogy közel van az iszonyú halál pillanata, melytől többé menekülni nem lehet.

Gyilkosaimat lelki szemeimmel láttam s testem a halál jéghideg verítékét izzadta. Láttam, hogy az emberek a halált szüntelen várva, nem bírják kezeiket fegyverért kinyújtani, karjaikat fölemelni, lábaikat a védelem helyére mozdítani, s szemeikkel a földre tekinteni. Egy szóval, az embereket a roppant félelem miatt félholtaknak láttam.

S midőn ily elragadtatásban voltam, megjelenek nekem a Jézus Krisztus irgalmassága, és mint az előkelők egyike, hogy jobban megerősítsük magunkat, a sziget népét összehívtam.


Mely alkalommal a néppel együtt kimentem a szigetből, s két gyermeket, gazdám az előjáró fiait, s egyetlen szolgámat, ki mellettem maradt volt, magamhoz vévén, s tettetvén, hogy tovább megyek, az erdőben a lápok közt lappangók, a gyermekek apjának megüzenvén, hogy féltemben nem akartam a szigetbe visszatérni, s úgy gondolkozván, hogy ha fiait magammal együtt rejtve tartom, ő nekem majd küld élelmet.

S midőn kora hajnalban eleséget küldöttek, a tatárok rögtön megérkeztek körülkerítve a szigetet. S minthogy intézkedéseikből azt lehetett gondolni, hogy a szigetet a vízen át akarnák megvívni, a sziget népe rászedetve azon tájak védelmére fordult.


A tatárok pedig más felől az őrség nélkül maradt kapukra rohanván, azokat megvívták s a szigetbe bemenvén, nem találtak a mieink közül senkit, ki nyilat lőtt s vagy lóháton, vagy gyalog velük szembeszállt volna.

Mi s milyen, mennyi s mily nagy gonoszságokat és kegyetlenségeket követtek ott el, nem csak látni volna rettenetes, hanem hallani is irtóznának az emberek. S miután onnan a zsákmányt elhordták, a nők és férfiak részint darabokra vágott, részint ép holt testei meztelen maradtak.

S minthogy igen sokan, kik elbújtak volt, azt gondolták, hogy negyed napra eltávoztak, élelmet szerezni a szigetre visszatértek, s a tatároktól, kik ott elrejteztek, meglepetve, igen kevesen menekültek.


Én pedig az erdőkön, mint bujdosó, mindenkitől, ki segítsen, elhagyatva, koldultam, s kinek egykor sokat ajándékoztam, nekem alamizsnát alig adott, úgyhogy az éh és szomj kínja erősen gyötörvén, kénytelen voltam éjjel a szigetbe bemenni s a halottak testeit fölforgatni, hogy étkemül elásott lisztet és húst vagy valami ehetőt találjak.

S mit éjjel találtam, azt az erdőbe messze elhordtam. Óh, figyeljetek és lássátok, mily keserves volt az élet! Tized vagy huszad napra mentem be a szigetre fölforgatni a holt testeket. Mily nagy lehetett ott a bűz, mily nagy a félelem, gondoljátok meg.

Nincs ember, azt hiszem, ki ennyiféle csapást lelkében elgondolva, meg ne irtóznék. Gödröket kellett találnom, vagy vermeket ásnom, vagy odvas fákat keresnem, melyekbe megvonulhassak, mert azok a sűrű bozótokat, a homályos berkeket, a vizek mélységeit, a puszták sivatagjait, mint a nyulat és vadkant nyomozó kutyák úgy száguldoztak be.

Ezen erdőket egy hónapig s tovább is kutatták. S minthogy azon helyeken az egész népet nem bírták kiölni, egy újfajta cselre ekként vetemedtek.

XXXV. FEJEZET

Mi módon szedték rá a tatárok azokat, kik az erdőkön elrejteztek volt



Elfogtak az erdőkben lappangók közül néhányat, s azokat ezen szóval bocsátották el, hogy aki magát az ő hitökre meg akarja adni, annak bizonyos határidő alatt biztos visszatérést adnak, hogy haza menjen.


S azok szavainak az emberek, minthogy az eleség szűke miatt már halni kezdtek, tökéletesen hitelt adtak, s így mindnyájan, kik megmaradtak, visszatértek saját házaikhoz.

S minthogy az erdők nagyok, még számtalan nép volt, mely lappangott, úgy hogy a föld háromnapi járásra népes lett, s mindegyik falu választott királyt magának a tatárok közül, akit kívánt. Megtörténvén, minthogy aratás ideje volt, a gabonát egy szívvel lélekkel letakarították, s azt és a szalmát, szénát, s egyebet csűrökbe hordták.

Velünk együtt tanyáztak a tatárok és kunok. És igen sokan örömmel látták és örültek, hogy az apák leányaikkal, a férjek feleségeikkel, a testvérek szép húgaikkal váltják meg életüket, őket a tatárok kényére tartogatván, és némi vigasztalásokul, hogy az apa vagy férj szeme láttára fertőztetek meg nejét vagy leányát.

Kenézeket, vagyis balivokat állítanak, kik igazságot szolgáltassanak, és azoknak lovakat, barmokat, fegyvereket, ajándékokat és szükséges öltözeteket szolgáltattak. Így az én gazdám is egy volt azon urak közül és csak nem ezer falut kormányozott, és kenézek csak nem százan voltak.

Békességünk és vásárunk volt; kinek-kinek szoros igazságot szolgáltattak. A legszebb leányokat azoknak küldték; hanem az ily ajándékért a vivők juhokat, ökröket vagy lovakat hoztak vissza.


A kenézek csak nem minden héten összegyűltek. S én hogy életüket lássam, s az előkelők közül néhányat megismerjek, s hogy kitanuljam, nem mutatkoznék-e valami úton-módon a megváltásra, gyakrabban jártam hozzájuk az én kenézemmel.

Egyszer valamennyi kenéz parancsolatban meghagyta, hogy bizonyos falvakból férfiak, asszonyok és gyermekek ajándékokkal jöjjenek eléjük. Ezen hírre nagyon megijedtünk, a dolog okát teljességgel nem ismervén.


Tehát inkább azt választottam, hogy a kenézekkel a sereghez menjek, minthogy ily kétség alatt a faluban maradjak. Miért is hajadon fővel s mezítláb a szekerek őrizetére némely magyarok sátraiban maradtunk, kik már tetteikben tatárokká váltak volt.

A kenézek pedig az ajándékok elvételére ménének, kik is az ajándékokat elvévén, mindnyájukat, kik azokat hozták, egy völgybe vezeték, és rútul meztelenre kifosztván, ugyanott leöldökölték.



XXXVI. FEJEZET

Miképpen jutott jelen siralmas ének írója a tatárok kezébe



És midőn hozzám efféle hírek jutottak, magamat egy magyar birtokába adtam, ki mint mondtam, tettel tatárrá lett, ki is engem szolgájává fogadni nagy kegyelem gyanánt méltóztatott. S midőn néhány napig vele maradtam, lelkem és szemeim előtt szüntelen a halál lebegett.

Láttam közben számtalan kunokat és tatárokat, kik zsákmánnyal rakott szekerekkel, barmokkal, jószágokkal és más poggyászokkal mindenünnen visszatértek.


S midőn kérdeztem, mi dolog ez, az volt a felelet, hogy egy éjjel a meghagyott falvakat mind körülvették s kardjaikat a megöltek vérével itatták, úgy hogy mind azon falvakból igen kevesen menekülhettek, kik az erdőkbe s barlangokba rejtőzkedtek, úgy hogy az egész vidék egészen puszta lett.

Azonban sem a gabonát, sem a szalmát, sem a házakat föl nem égették, hanem életük fönntartása végett mindent behordtak. Azért is azt gyanítottam, hogy erős akaratuk e vidéken telelni, vagy családjaikat itt hagyni, hogy télre lovaiknak élelmet és lakást találjanak.

Mert a népet ideiglenesen élni hagyták óvatosságból, hogy a gabonát összegyűjtsék, s a szőlőt megszüreteljék, de nem akarták, hogy elfogyassza a mit gyűjtött.

XXXVII. FEJEZET

Újfalu és az egresi monostor lerombolásáról



S hát aztán? Arad és Csanád felé kezdenek vonulni, közükben hagyva Újfalut, melynek neve Perg volt, melyben hetven falu népe volt összegyűlve, s elhagyva a cisztercita rend egresi monostorát melyben, mint erősített várba, katonaság és sok úrnő vonta volt magát.

Nem is akarták a tatárok azon helyeket megtámadni, míg köröskörül a földet egészen el nem pusztították. Hanem olykor-olykor néhányan közeledtek s a magyar vitézek nagydarab földön kergették őket, úgyhogy erősen hitték, hogy hatalmuk miatt bántatlan maradnak.

Végre azonban azon egész vidék elpusztítása után a tatárok sok rutént, kunt s fogoly magyart s kevés tatárságot egyesítvén, a nagy falut minden oldalról körülfogván, a harcra a magyar foglyokat küldték elől, s miután azok egészen elvesztek, a ruténok, izmaeliták és kunok vívtak.

A tatárok pedig mindnyájuk háta mögött állva, nevették azok baját és romlását, és a harctól visszavonulók közül igen sokakat kardjaik élére hánytak, úgy hogy éjjel nappal egy hétig harcolván s az árkokat betöltvén, a falut bevették.


A vitézeket azután és úrnőket, kik sokan voltak, kint a mezőn egy s a parasztokat más oldalra állították, és pénzüket, fegyvereiket, ruháikat és más javaikat elszedvén s néhány úrhölgyet életben hagyván és kéjökre elvitték, fejszével és karddal mindnyájukat leölték.

Egyedül azok maradtak meg, kik hirtelen a halottak közzé bukván, mások vérével befecskendezve elbírtak rejtőzködni. Óh, fájdalom! Óh, Istentelen nép roppant kegyetlensége és dühe! Mert aki ennyi nép vesztét józan ésszel elgondolja, ezen helyet vérmezőnek méltán nevezhetné.

Azután néhány nap múlva a nevezett egresi zárdát vagy monostort szállták meg, és sok gépet alkalmazván ellene, miután a benne lévők ellenállni nem bírtak, hogy életüket megtarthassák, hitükre kezeikbe adták magukat.


De velük is az történt, mint a többiekkel, kivéve néhány barátot, kiket örömest engedtek eltávozni s néhány úrnőt és igen szép leányt, kiket maguk számára megtartottak.

Egyszóval, ha külön-külön leírnám az egyes csatákat és az iszonyú kegyetlenségeket, melyek történtek, az olvasók szívei megrémülnének, és füleik irtózatosan megcsendülnének.


Ha az ilyen iszonya hírek a világon elterjedtek volna, a világ fejedelmei másképpen gondolkoznának. Azon a nyáron Osztrák-, Cseh-, Morva-, Lengyelország, Szilézia és Kun-ország határszéléig s a Dunáig általában mindent lerontottak.



XXXVIII. FEJEZET

A tatároknak a Dunán való átkelésre kigondolt
ravaszságáról



S mivel Esztergom Magyarországon valamennyi városnál különb volt, nagyon gondolkoztak, hogy a Dunán átkeljenek, s ott üssenek tábort. Télen nagy hó és fagy állt be, úgyhogy a Duna, mi az előtt sok éve nem történt, befagyott.


Hanem a magyarok a maguk partján mindennap törték a jeget és őrizték a Dunát, úgyhogy folyvást vívtak a gyalogok a jégen. Azonban midőn a kemény fagyok beálltak, az egész Duna befagyott, de mégis a tatárok lovaikkal, teljességgel nem bátorkodtak átkelni.


Gondoljátok meg tehát, mit csináltak? Sok lovat és barmot a Duna partjára vittek és őrizetükre három nap senkit sem hagytak, úgyhogy azok a barmok őrök nélkül látszottak járkálni és közülük senki azon tájon nem mutatkozott. Akkor a magyarok azt hitték, hogy a tatárok visszavonultak, rögtön átkeltek és mindazon barmokat átvitték.


Mit a tatárok észrevettek, gondolták, hogy a jégen, lóháton bátran átkelhetnek. Ami meg is történt s egy rohamra annyian átkeltek, hogy a Duna túl partján a föld színét elborították. Kádán király pedig a magyar király után sietett, ki, mint akinek semmi segélye nem volt, Tót-országban tartózkodott.


De ő e dolgot megtudva, futásnak eredt, és minthogy a tengermelléki várakban nem nyughatott meg, a szigetekbe sietett; úgy hogy a tatárok visszatértéig őt a szigetek tartották. Látván Kádán király, hogy őt el nem foghatja, földúlta Bosnyák- és Rác-országot s onnan átkelt Bolgár-országba.



XXXIX. FEJEZET.

Hogyan rontották le a tatárok Esztergomot



A sereg másik része pedig az említett Esztergom felé vette útját s alája igen kevesen mentek, hanem távolabb szálltak meg és harmincig való gépet csináltak. Az Esztergomiak e közben magokat árkokkal, kőfalakkal és fatornyokkal erősítették.

S azon városban számtalan nép s igen gazdag polgárok, nemes vitézek és úrnők voltak, kik oda, mint kitűnő erősségbe gyülekeztek, s oly nagy volt az ő kevélységük, hogy azt hitték az egész világnak ellenállhatnak.


S íme, egyszer csak a tatárok a várost körülfogták, s a foglyok, kik velük voltak, annyi rőzse kévét hordának, hogy azokból a város egyik oldalán egyszerre a sánc párkányánál magosabb falat raktak s mindjárt azon fal mögé az említett harminc gépet fölállították úgy, hogy a városra s a fatornyokra éjjel nappal szórták a köveket.

Emiatt oly nagy zavar kezdett támadni a városban és oly nagy homály borította el őket, hogy már eszükbe sem jutott magukat védeni, hanem mint a vakok és bódultak úgy bódorogtak.


S midőn a tatárok a fa erősségeket lerontották, gépeikkel, földdel megtöltött zsákokat hajigáltak, hogy az árkokat betöltsék. A magyarok és mások közül pedig senki nem merészkedett a sánc párkányán mutatkozni a kövek és nyilak miatt.

S a magyarok, frankok és lombárdok, kik mintegy urai voltak a városnak, észrevévén, hogy magokat meg nem védhetik, elégették a külvárosokat és a faházakat, melyek sokan voltak, egész a város palotájáig.


Számtalan posztót és ruhát is égettek el a házakban, leöldösték a lovakat, az aranyat, ezüstöt földbe ásták s minden javaikat elrejtették, s hogy magokat védjék, a palotákba vonultak.

De a tatárok megtudva, hogy minden elégett, amivel magokat gazdagodni hitték, ellenük nagy dühre lobbanván, rögtön köröskörül bezárták a várost fa cölöpzettel, hogy senki ki ne mehessen, hogy kard élére ne jusson.


Azután kezdték a palotákat vívni, melyeket hirtelen megvívva, nem hiszem, hogy az igazat megvalljam, hogy tizenöten maradtak volna az egész városból, kiket bent vagy kint gonoszul mind le nem ölték volna.


Vérben áztatták volt ott kardjaikat, és azon dühben, melyre ellenük gerjedtek volt, élve sütögették az embereket, mint a malacokat.



XL. FEJEZET

Mi módon tértek azután vissza a tatárok hazájukba,
miután csaknem egész Magyarországot földúlták



A nagy úrnők pedig, amint csak legszebben föl lehettek ékítve, egy palotába vonultak volt. S midőn az is kézre jutandó s ők megöletendők lettek volna, a nagyfejedelem ki- hallgatására hivatkoztak.


Azért is mind, csak nem háromszázukat a városon kívül a fejedelemhez vitték, kik is kegyelmi ajándékul kérték, hogy őket hatalma alatt tartsa meg életben.

Ez azonban haragudván azért, hogy semmi nyereséghez nem jutottak, megparancsolta, hogy kifosztván őket, fejőket szedjék, mi tüstént meg is történt.


A város várát azonban nem vették be, melyben ispán a spanyol Simeon volt sok íjásszal, ki azt vitézül védte. S midőn a tatárok Fejérvár királyi városhoz vonultak, mely mocsárral van körülvéve, minthogy hó és jégolvadáskor történt, azt nem bírták elfoglalni.

S midőn a pannonhalmi Szent-Márton várát ostromolták, az apát magát vitézül védvén, rögtön visszahívták őket, úgy hogy csak e három hely maradt azon vidéken megvívatlanul.


És a földet mind a Dunán túl, mind innen kezeikben tárták, de a Dunán innen nem volt a föld oly fenekestől földúlva, mivel ott sátraikat nem ütötték föl, hanem az átkeléskor, amit találtak, mind lerontották.

Hallván tehát azon hírt, hogy a tatárok fölhagytak Németország megvívásától, igen fájlalom, mivel gondoltam, hogy ott gyilkosaim kezeiből menekülhetek, de nem kevéssé örvendek is, minthogy a keresztyének végromlása el lett hárítva.


Hanem a nagyobb fejedelmek parancsára kezdték az elpusztított földön, zsákmánnyal és bútorokkal terhelt szekerekkel, baromcsordákkal és juhnyájakkal visszavonulni, lépésről-lépésre kutatva a barlangokat és a berkek sűrűjét, hogy amit az előnyomuláskor meg nem találtak, visszamenet meglelik.

És így lassan visszavonulva elérkeztünk Erdélybe, hol sok nép megmaradt volt, s hol a tatárok átmentek ott igen sok várat építettek. S aztán? Néhány várat kivéve a földet egészen elfoglalták s áthaladásukkor elpusztítva üresen hagyták.


Midőn már Magyarországból ki felé mentek s Kun országba kezdtek lépni, nem engedték, mint előbb, hogy válogatás nélkül öljék a barmokat a foglyok számára, hanem a barmoknak csak zsigereit, lábait és fejeit adták nekik.

Akkor kezdők gondolni, amint a tolmácsok is beszélték, hogy amint Magyarországból kivonulunk, mindnyájunk kard élére leszünk hányva. S mivel már nekem az élethez semmi bizodalmam nem volt, s a szörnyű kegyetlen halál küszöbén állottam, gondolám, jobb lesz ott meghalni, mint tovább menve folytonos kínokkal sanyargattatni.

S így az országutat elhagyván, tettetve, hogy a természet szükségére megyek, egyetlen szolgámmal, a berek sűrűjébe sietek és egy patak gödrébe vonulván, magamat gallyakkal és levelekkel beborítottam.


Szolgám távolabb rejtőzkedett el, nehogy egyikünk véletlen fölfedeztetése a másik szomorú elfogatását okozza. És így feküdtünk két egész nap, fejeinket sem emelintve, mint egy sírban, hallva azoknak rettentő szavait, kik közelünkben a berken át a barmok csavargós csapásain járkáltak, gyakorta kiabálván a foglyok után, kik elrejteztek.

Nem bírván azonban az éhség igen jogos követelését s szorongató étvágyunkat szívünk mélyében hallgatagság bilincsére verni, felemelők fejeinket, s mint a kígyók négy kézláb másztunk a földön.


Összejöttünk végre s gyenge halk hangon kezdők keserves éhségünk siralmas panaszait egymásnak kölcsönösen föltárni, s nyögve és sírva magyarázgatni, hogy veszedelem lett volna kard által halnunk meg, mint hogy tagjaink ízei s testünk és lelkünk egysége az éhség által bomoljanak föl.

S midőn ily kegyes beszédeket váltottunk, egy ember jelenék meg előttünk, kire amint szemünk pillantását rá vetettük, félelmes futásnak eredtük s szemünket se fordítók oda, hogy megtekintsük, vajon elénk kerülhetne-e, vagy követ-e bennünket futásunkban. Azonban látók, hogy ő is szintén futásra vette a dolgot előttünk, mert azt hitte, hogy mi túlnyomó erővel kerülve akarunk neki cselt vetni.

És midőn, aki mindent lát, tudta és értésünkre adta, hogy szökevények szökevényt látunk, s hogy egyikünknél sincs semmi fegyver, megálltunk s egymást integetéssel és jelekkel hívogatók. És midőn egyikünk a másikkal magát megismertette, bő s kegyes beszélgetéssel tanakodva határozgatók, mit kelljen cselekednünk.


Azonban kétszeres szorongatás, tudniillik az átkozott éhség és a halál félelme, kegyetlenül gyötört bennünket, úgy hogy úgy tetszett, mintha szemünk világát teljesen elvesztenők. Mert nem bírtuk az erdei füvek nedvét nyelni, vagy magokat a füveket enni, mint a barmok cselekszik.

De bár ily nagy éhség kínzott s a borzasztó halál perce fenyegetett is bennünket, az élethez való bizodalom még is támaszunkul szolgált s a szabadulás reménye erőt adott. É

s így bizodalmat véve, s az Úrban megerősödve, nagy bajjal az erdő széléig jutánk s egy magos fára fölmásztunk és a földet, melyet jövet nem dúltak volt föl, a tatárok által elpusztítva szemléltük. Óh, fájdalom! A néptelen és üres földön kezdtünk bolyongani, melyet miután elmentek pusztán hagytak volt.

Csak az egyházak tornyai voltak vezető jeleink helységről helységre s azok jelölték ki borzasztó szerencsétlen utunkat. Mert az utak és ösvények elenyésztek, s füvei és burjánnal voltak benőve.


Az emberek párhagymát (póréhagyma), vereshagymát, foghagymát, melyek a parasztok kertjeiben maradtak, mikor találhattak, nekem a legnagyobb csemegék gyanánt hoztak, a többiek mályvával és bürökgyökerekkel éltek.

Ezekkel töltöttük meg éhes gyomrainkat, s kiaszott testünkben ezektől éledt újra az élet ereje. Ha elfáradtunk, pihenésünk nem lehetett, mint akik tudniillik éj idején fedél nélkül nyugodtunk, nem lévén bajlék, mely alá fejünket lehajthattuk volna.


Végre nagy bajjal nyolcad napra, hogy az erdőből kiértünk, Fejérvár városához értünk, melyben nem lehetett találni egyebet, mint a megölettek csontjait és fejeit s az egyházak és paloták szétdűlt és ledöntött falait, melyeket a sok kiontott keresztyén vér bemocskolt.

S jóllehet a föld az ártatlan vért, melyet szomjan szítt, nem mutatta, de a kövek még piros vérrel festve mutatkoztak, melyek közt gyorsan áthaladni folytonos nyögés és keserves sóhajok nélkül nem lehetett.


S oda tíz mérföldre az erdő mellett volt egy falu, melyet a nép nyelvén Frátának neveztek, s az erdő szélén négy mérföldre volt egy csudálatos magas hegy, melynek tetején egy borzasztó kőszikla nyugodott.

Férfiak és nők nagy számmal menekültek volt oda, kik minket kedvesen, sírva fogadtak, s tudakozódtak veszedelmeink felől, melyeket mi nekik kevés szóval mind előadni nem voltunk képesek.


Megkínáltak végre bennünket fekete kenyérrel, mely lisztből s tört cserfahéjból volt sütve. Nekünk azonban kellemesebbnek tetszett annak íze valamennyi lángliszt süteménynél, melyet valaha csak életünkben ettünk.

Ott maradtunk tehát egy hónapig s nem bátorkodtunk eltávozni, hanem a könnyebb emberekből mindig kémeket küldözgettünk ki megnézni és megtudni, vajon nem maradt-e még a tatárok egy része Magyarországban, vagy, mint előbb tapasztaltuk, cselt vetve nem térnek-e vissza, hogy a nép elfutott maradványait elfogdossák.

És jóllehet az élelemkeresés szüksége kényszerítvén, gyakrabban megkeresők az egykor lakott helységeket, mindazáltal soha leszállásunk biztos nem volt mind addig, míg Béla király, miután előbb a magyarok által a tatárok eltávozásáról értesült, a tengermelléki részekből a Rhodus szigeti keresztes vitézek s a Frangepáni urak állal sok csapat vitézzel segíttetve, Magyarországba nem érkezett.


Megírtam tehát ezeket atyaságodnak minden hamisság hozzá vegyítése nélkül, hogy tudja atyaságod szerencsém forgását s szerencsétlenségem és veszedelmem mineműségét.



XXXVII. FEJEZET

A tatár veszedelemről



Béla, András magyar király fia, uralkodásának ötödik, Torgano kormányának második évében közelített a tatárok vészhozó nemzete Magyarország határaihoz, midőn már több esztendővel előbb az egész világot bejárta volt azon nemzet rémületes híre.


Mert a keleti tájakról az országokat, melyeken átbírtak kelni, földúlva a ruténok határáig jutottak, de a ruténok vitézül ellenük állván, nem bírtak tovább nyomulni. Sokszor megütköztek ugyanis a rutén népekkel, és mind két részről sok vér folyt, de végre mégis elkergették őket a ruténok.

Miért is tőlük elfordulván, harcolva bebarangolták mind az éjszaki tartományokat s ott húsz esztendőnél is tovább időztek. Azután pedig, miután seregeik ezrei, kivált a kun nemzetségekből és sok más nemzetből, melyeket legyőztek volt, megszaporodtak, visszafordultak a ruténokra s elsőben is a keresztyének Susdal nevezetű igen nagy városát szállták meg, és vívták, s azt hosszas vívás után nem annyira erővel, mint csellel bevették és lerombolták, s György nevezetű királyát népének nagy részével együtt leölték.

Azután Magyarország ellen indulva, útjukban mindent dúltak. Azon időben, tudniillik Krisztus után az 1241-ik esztendőben október 6-dik napján, vasárnap, ismét napfogyatkozás volt, és az egész levegő elsötétedett, és nagy rémület volt, valamint azon napfogyatkozáskor, mely azelőtt harmad évvel történt, mint föntebb érintettük.

Midőn tehát a tatár nemzet közeledésének irtóztató híre a magyarok fülébe hatott, azt csak holmi játéknak vagy hiú álomnak tekintették, mind azért, mivel ily híreket nem gyakran hallottak volt, mind azért, mivel országuk számos katonaságában bizakodtak.

El voltak pedig a hosszas békében puhulva, a fegyver terhétől elszokva; mert a testi gyönyörűségeknek örülvén, gyáva puhaságban satnyultak, minthogy a magyarok termékeny és minden jóban bővelkedő földi alkalmat szolgált fiainak vagyonuk bőségénél fogva mértéktelen gyönyörűségekbe merülni.


Mert mi más gondja volt az ifjúságnak, mint üstökét simítani, bőrét tisztogatni, a férfias viseletet asszonyi piperére változtatni. Az egész napot válogatott lakomák vagy puha tréfák közt töltik.

Mert mindjárt e napokban mindenki fülébe sűrűn hangzott a szomorú hír, hogy a dögleletes tatár nemzet már a keresztyének határaiba, Rutén-ország részeibe berontott, de sokan a dolgot csak játéknak tekintették, reggeli kilenc órakor alig végezték.


Egész életüket kies erdőkben s kellemes réteken töltvén nejeikkel, nem gondolkodtak a hadak zajáról, mint akik naponként nem komoly, hanem mulatságos dolgokkal foglalkoztak, azok azonban, kiknek józanabb gondolkozásuk volt, a külföldi hírek által fölriasztva a dögleletes nép berohanásától féltek.

Miért is a királyt és az országnagyokat gyakorta megszólítva sürgették, hogy vegyék elejét e nagy bajnak, nehogy netalán rögtön történjék a kegyetlen nemzet berohanása, és rájuk vigyázatlanokra nagyobb veszedelmet találjon hozni. A király, végre e lármától zaklatva, nagy nehezen megmozdult.

Megindult országa széleire, s elment a hegyekhez, melyek Rutén- és Magyarország között vannak, és a lengyel határszélekig körüljárván és az ország valamennyi gyengébb bejárásait körülnézegetvén, roppant erdőket levágatva, hosszú torlaszokat építtetett.

Keresztbe döntött fákkal elzárta mindazon helyeket, melyek könnyebben járhatóknak látszottak, s akkor visszatérvén üzent és összehívatta országának valamennyi fejedelmét, zászlós urát és előkelőjét, s a magyar sereg minden erejét egybevonta.

Megjőve öccse, Kálmán király, minden hatalmával, megjöttek Magyarország főpapjai is, kik maguk sem lévén megelégedve egyházi mérsékeltséghez illő szerény cselédséget tartani, dúsgazdagságukhoz képest nagy csapat katonákat vezettek elő.


Megjelent Mátyás esztergomi érsek, megjött Ugrin kalocsai érsek püspökeivel, kik után, mint áldozatra szánt juhok, nagyon sok főpapok és szerzetesek jöttek.


S kezdtek közösen tanácskozni, több napon át tanakodva, miképpen lenne tanácsosabb a közelgő tatárokkal szembeszállaniuk? Mivel egyik így másik amúgy gondolkozott, semmi tervet egy értelemmel meg nem bírtak állapítani.

Némelyek roppant félelemtől elfogultan azt mondták, hogy engedni kell nekik ideig-óráig s nem kell megütközni velük, mint vad s kétségbeesésig elszánt emberekkel, kik nem uralkodásra vágyva, hanem zsákmányra áhítozva kóborolták be harcolva a világot.


Mások pedig biztosságukban balgatagul fennhéjázva azt mondták, sokaságunknak csak megmutatásával is azonnal meg kell őket szalasztanunk. S így aztán, akiknek rögtöni veszedelmük készült, egy tervben megegyezni nem voltak képesek.

Míg tehát ők tanakodva késlekedtek és haszontalanul húzták halasztották a dolgot, váratlanul hírnök száguldott a királyhoz, mint bizonyost jelentve, hogy a tatár nemzet számtalan sokasága már az országba belépett, és már közel van.


Akkor a király és az ország nagyjai a tanácsot abban hagyva, kezdenek fegyvereket készíteni, a dandároknak vezéreket rendelni, s harcosokat nagyobb számmal gyűjteni.

S Esztergom tájáról megindulván, érkezének a Dunán és Pest felé ménének. Tehát a böjti napoknak csak nem vége felé húsvét táján, a tatár sereg összes tömege betört Magyarországba. Volt pedig negyvenezer fejszésük, kik a sereg előtt jártak erdőket irtva, utakat egyengetve s minden gátat a bejárásoktól elhárítva.


Miért is a torlaszokon, melyeket a király készíttetett volt, oly könnyen áthágtak, mintha nem roppant fenyvesek és tölgyek halmazából lettek volna építve, hanem hitvány kórókból készítve, s azokat oly hirtelen összetörték és megégették, hogy az átkelésben semmi akadályukra nem voltak.

S az ország első falvaihoz érve, először nem mutatták ki vadságuk egész dühét, hanem a falvakban szétnyargalászva és zsákmányt szedve az emberekben nem nagy öldöklést tettek. Azon sereg vezére két testvér volt, kik közül az idősbet Bath-nak, az ifjabbat Kajdán-nak hívták.


S küldenek magok előtt egy csapat lovasságot, kik a magyarok táborához közelgetvén s magokat gyakrabban mutogatván, őket csatára ingerelték, meg akarván tapasztalni, vajon a magyaroknak van-e bátorságuk, ellenük harcolni.

A magyar király pedig válogatott vitézeinek megparancsolja, hogy menjenek ki ellenük, kik is mind fölfegyverkezve s jó rendben ki kezdenek ellenük vonulni, de a tatár sereg nem várván be a kézviadalt, szokása szerint nyilakat lövöldözve az ellenségre, sebes nyargalvást szaladt.


Akkor a király, mintegy a futók utócsapatát üldözve, a Tisza folyóhoz nyomult, melyen átkelvén, vígan, mintha már az ellenség csapatait országuk határaiból kiűznék, egy másik vízhez érkezének, melyet Sajónak neveztek.

A tatárok egész tömege pedig tábort ütött volt túl azon vízen rejtett helyeken, sűrű erdőkben, miért is a magyarok őket nem egészen, csak félig meddig láthatták.


S látván a magyarok, hogy az ellenséges hadak a folyón túl megszállottak, azon innen ütöttek tábort, akkor a király megparancsolta, hogy ne szerteszét, hanem egy csoportban üssék föl sátraikat. Összevonultak tehát mindnyájan, mint valami szűk akolba, köröskörül állítva szekereiket és pajzsaikat, hogy táborukat megerősítsék.

Úgy össze voltak pedig sátraik zsúfolva, s azoknak kötelei úgy egymáshoz kötözve és összebonyolítva, hogy az út teljességgel be volt hálózva s nem lehetett a táborban járni-kelni, hanem mindnyájan, mint valami hálóba voltak szorulva, ezt a magyarok erősségnek gondolták, pedig ez vált legnagyobb veszedelmükre.

Akkor Bath, a tatár sereg fővezére, egy dombra fölmenve, gondosan megtekintette a magyar sereg minden rendezkedését, és visszamenvén embereihez, így szólt:

„Bajtársaim! Jó kedvvel kell lennünk, mert jóllehet azon nép száma nagy, de minthogy meggondolatlan tanács kormányozza őket, nem menekülhetnek meg kezeink közül, mert láttam, hogy nyáj módjára valami szűk akolba vannak rekesztve”.

Akkor éjjel aztán minden dandárét szokása szerint elrendezvén, megparancsolta, hogy a hidat támadják meg, mely a folyó két partja közt terülve a magyarok táborától nem igen távol volt. Egy rutén szökevény azonban a királyhoz szaladt és hírt adott mondván:

„Ez éjjel át fognak hozzátok jönni a tatárok, legyetek azért óvatosak, nehogy véletlenül s rögtön találjanak rátok rohanni”.

Akkor Kálmán király fegyveres csapataival a táborból kivonult, kit követett dandárjaival Ugrin érsek is, mert ő is harcos, csatára mindig kész, s vakmerő ember volt, s megérkeztek éjfélkor az említett hídhoz, ahol az ellenség egy része már átkelt.


A magyarok meglátván, mindjárt rájuk rohantak, és velük elég vitézül harcolván, nagy részüket leölték, a többieket pedig a hídhoz szorítván, a folyóba fullasztották, s a hídfőhöz őrsöket tévén, nagy ujjongva visszatértek feleikhez.

A magyarok tehát a diadal szerencséjén nagyon megörülve, mintha már tökéletesen győztek volna, fegyvereiket levetve, egész éjszaka bátran aludtak: a talárok azonban a hídfőnél hét gépet állítva föl, a magyarok őreit messze vissza- verek, roppant köveket hajigálván s folyvást szórván a nyilakat rajok.


Miután tehát az őröket elkergették, részint a hídon, részint a folyó gázlóin egész bátorsággal érkezének, hajnalhasadáskor az egész tatárság a mezőn elterülve lőtték föl nyilaikat.

Az őrök a táborba sietve s nagy lármát ütve, alig bírták a biztos álomba merülteket fölkelteni, kiknek nem azon járt az eszük, mint ily végveszedelemben kellett volna, hogy egyszerre fegyverre kapjanak, lóra üljenek, s az ellenségre kiüssenek, hanem ágyaikból lassan kelve, inkább azon voltak, hogy szokásuk szerint fésülködjenek, karpereceiket csatolgassák, arcukat mosogassák, arról pedig, hogy megütközzenek alig gondolkoztak.

Azonban Kálmán király, Ugrin érsek és a templomos rend mestere, mint derék férfiakhoz illik, nem adták volt magokat, mint a többiek nyugalmas álomnak, hanem az egész éjjelt fegyverben ébren töltvén, amint a zajt észrevették, azonnal kirohantak a táborból.


S harci fegyvereikbe öltözve, egy csapatba összeállva, vakmerően az ellenség dandárjai közzé rontottak s velük egy ideig nagy vitézséggel harcoltak, de mivel igen kevesen voltak a tatárok végtelen sokaságához képest, kik apránként sáskák módjára keltek ki a földből, miután már társaik közül sokakat elvesztettek, visszavonultak a táborba.

Ugrin érsek, amilyen rettenthetetlen szabad beszédű volt mindig, fennhangon kezdte a királyt gondatlanságáért korholni, s Magyarország minden nagyjait gyáva mulyasággal vádolni, hogy ily veszedelem közepette a magok életéről nem gondoskodtak, sem az egész ország megmentésére nem készültek.


Kik azért készen voltak, kimentek velük, a többiek pedig a véletlen ijedtségtől elfogultan, mintegy eszeveszettek, nem tudták mihez fogjanak, s biztosabban hová vonuljanak.

A három említett vezér tehát, semmit sem késlekedve, újra kimenve az ellenséggel megütközött, s Ugrin utoljára oly vitézül dúlt az ellenség legsűrűbb csoportjai között, hogy őt mint mennykőcsapást, nagy lármával kerülték.


Hasonlóan Kálmán és a templarius olasz bajtársaival nagy romlásokat tettek az ellenségben, de végre a sokaság rohamát kiállani nem bírván, Kálmán és az érsek erősen megsebesülve alig menekülhettek övéikhez, a templarius mester pedig az egész olasz csapattal együtt elesett, sok magyar is veszett el e viadalban.

Reggeli hét óra tájban, a roppant tatárság összes serege, mintegy tánckör gyanánt bekerítette a magyarok egész táborát, s íjaikat fölajzva, minden oldalról kezdenek nyilazni, mások meg a tábor körébe tüzet vetni igyekeztek.


Látván a magyarok, hogy az ellenséges csapatok által minden oldalról körül vannak kerítve, fejüket és eszüket vesztve seregeik kifejtéséről, vagy általános viadalba menetelről gondolkozni sem tudtak, hanem a roppant veszedelmen megrettenve, ide s tovajártak, mint az akolban a farkasok marásától menekülni akaró juhok.

Az ellenség pedig mindenfelől rájuk tódulva, őket nyilazással és lövöldözéssel szorongatni nem szűntek meg. A magyarok nyomorult sokasága, minden józan eszét elvesztve, nem tudta, mit csináljon. Egyiknek a másikkal szót váltani sem volt módja, s ki-ki csak magáról aggódván, a közjóról senki sem bírt gondoskodni.

A dárdák és nyilak záporát nem szemben fegyverrel fogadták, hanem hátat fordítva a lövésekre minden lépten-nyomon oly sűrűn hulltak, mint ahogy a megrázott tölgyfáról a makk szokott potyogni.


És midőn életükhöz minden reményük elenyészett, a halál pedig minden szempillantásban leselkedve látszott a táborban járni-kelni, a király és a herceg a zászlókat oda hagyva, futásban kerestek menekülést.

A többi sokaság is emitt a sűrű haláltól megrémülve, amott a köröskörül harapózó tűztől rettegve, teljes lelkéből csak a futás után áhítozott. Azonban midőn ennyi bajból futással igyekezték magokat megmenteni, maguk közt s maguk okozta más bajba estek.


Minthogy az utak járásai az összekötözött kötelek és a sátorok sűrűsége miatt a legveszedelmesebben el voltak rekesztve, szaladva kifelé rohantak, egyik a másikra rogyott, s nem kisebb romlásnak mutatkozott, amint a sereg egymást taposta, mint amelyet az ellenség nyíllövéseivel okozott.

S látván a tatárok, hogy a magyar sereg, futásnak eredt, mintegy ajtót tártak s egérutat engedtek nekik, nem hevesen üldözve, de lépten-nyomon kísérve őket mindkét oldalon, nem engedve, hogy ide s tovaszéledjenek.


A boldogtalanok kincsei, arany ezüst edényei, bársony öltönyei s töméntelen fegyverei úton útfélen hevertek. A tatárok hallatlan kegyetlensége a rablással mit sem gondolva s a drága kincsek minden zsákmányát kevésbe véve, egyedül az emberek öldöklésében dühöngött.

Midőn ugyanis látták, hogy a magyarok az út fáradságában már el vannak törődve, s nem bírják többé kezeikkel a fegyvert emelni, sem lábaikat a tovább futásra megereszteni, akkor kezdték őket jobbról, balról kopjákkal leszúrni, karddal nyakazni, senkinek nem kegyelmezve, hanem mindnyájukkal baromként öldökölve. S mint ősszel a falevelek úgy hulltak a nyomorultak jobbra, balra, s holttesteik úton útfélen szanaszét hevertek.

Akkor a nyomorult sokaságot, melyet a tatárok kardja meg nem emésztett, egy mocsárnak szorítván, más útra térni nem engedték, s a magyarok legnagyobb része a tatárok által nyomatva, annak neki mentek, s majd mindnyájan ott a vízbe és a sárba süllyedtek és fulladtak.

Ott veszett el ama deli férfiú Ugrin, ott esett el Mátyás esztergomi érsek, Gergely győri püspök, ott hulltak el az egyház nagyok és papok igen nagy számmal.


Hajh! Hajh! Urunk, Istenünk! Az egyházi méltóság viselőit, a te szolgálatodra rendelt férfiakat, ily keserves végre juttattad, ily hitvány sírra kárhoztattad, valóban a te ítéleted nagy mélység!

Óh, boldogtalanok és nyomorultak, kik népüknek kegyes imákkal, buzgó könyörgésekkel, a szentegyházakban esedezve sokkal jobban használhattak volna, mint valódi fegyverbe öltözve, a világiak táborában virrasztva! Amilyen volt tehát a nép, olyan lett a pap is, minek következtében együtt vezérletté a csapatot a harcba, s egy romlásba rohant büntetésül.

Tehát akik ezen örvényből kimenekülhettek is, épen nem remélik, hogy megszabaduljanak a fejük fölött függő kard csapásától, minthogy a föld, mint sáskákkal úgy tele volt ellenséges csapatokkal, kikben nem volt semmi kegyelem kímélni a könyörgőket, irgalmazni a foglyoknak, ott hagyni a kifáradtakat, hanem mint a fenevadak, csupán csak embervért szomjaztak.

Akkor minden utat, minden dűlő földet holttestekkel sűrűn borítva szemlélhettél volna. S midőn már elmúlt a közveszedelem első napja, azt más nem kevésbé keserves kilátású napok voltak követendők.


Ugyanis az est beálltával, midőn a tatárok már kifáradtak és megpihentek, nem nyílt szabad útjuk a futni akaróknak. Az éj sötétében akárhova fordultak, mindenütt a még lélegző vagy sebeikben nyomorgók testeibe botlottak.

Nagyobb részint halálos álomban, mint a felfújt tömlő, mozdulatlan hevertek. Roppant borzasztó volt az első éjszaka ennyi holttestet fa vagy kő gyanánt ide s tovaheverve szemlélni.


A következő napokon azonban a baj megszokása a borzadást mentő eszközzé változtatta. Némelyek ugyanis egész nap nem mervén menekülni, a megöltek vérében fetrengtek s a halottak közt lappangtak, s így az élők biztos menekülésüket a holtaktól nyerhették.

S miért emlegessem irtóztató kegyetlenségüket, melyet a városokban, falvakban minden nap gyakoroltak, midőn a nőket, aggokat és gyermekeket csoportosan sorba ültették, és hogy öltönyeiket a vér be ne mocskolja, s a hóhérok el ne fáradjanak, köntöseiket mindnyájukról lehúzták. S akkor a kiküldött hóhérok mindegyiknek karját fölemelve a tőrt könnyedén szívükbe szúrták s így mindnyájukat kiirtották.

Ezen kívül a tatárok nejei férfi módra fölfegyverkezve, vakmerően jártak a csatában, s ezek a fogoly nők ellen még kegyetlenebbül dühöngtek, mert ha némely kellemesebb ábrázatúakat láttak, kik miatt valami módon szerelemféltésük fölgerjedésétől tarthattak volna, azokat mindjárt kardot rántva leölték, vagy ha némelyeket szolgálatra alkalmasoknak láttak, orrukat tőből lemetszvén, elcsúfított arccal, rabnői szolgálatra alkalmazták.

A fogoly gyermekekkel is, azokat hozzájuk jönni parancsolván, ily játékot űztek. Először őket sorba ülni parancsolták, azután előhívva gyermekeiket, mindegyiknek kezébe egy-egy nyers fagallyat adtak s akkor parancsolták, hogy a nyomorult kisdedek fejeire üssenek.


Ők maguk félre ülve s könyörületlen szemmel nézve egymás közt nevettek, dicsérve azt, ki botját jobban forgatta, s ki egyetlen csapással a koponyát összezúzhatta s a gyermek életét kiolthatta.

Mi szükség többet beszélnem? Nem volt semmi tisztelet a nőnem, semmi kegyelet a gyermeki kor, semmi irgalom az öregség iránt. Mindent egyféle kegyetlenséggel öldökölve nem embereknek, hanem ördögöknek látszottak.


Midőn a szerzetesek lakaihoz közelgettek, eléjük járult a papi rend, szent palástjaiba öltözve, hymnusokat és énekeket zengve, mintegy köteles tisztességet téve a győzteseknek és ajándékokat készítve, hogy maguk iránt irgalmasságot költsenek bennük.

De azok minden kegyeletet és emberiséget levetkezve, s a vallás hódolatát s azok kegyes együgyűséget megvetve, kardot rántván minden irgalom nélkül fejüket szedték.


Azután a kolostorokra rohanván, mindent raboltak, a házakat fölgyújtva, az egyházakat megszentségtelenítve, az oltárokat szétdúlták, az ereklyéket szétszórták s a szent öltönyökből ágyasaiknak és nejeiknek köntösöket készíttettek. Béla király azonban isten segélyétől fedezve, e nagy romlásból menekülvén, kevesed magával Osztrák honba vonult.

Öccse Kálmán király pedig egy Pest nevezetű nagyvároshoz ért, mely a Duna túl partján fekszik, mely helyre az ütközet szerencsétlen kimenetelét meghallva s az egész sereg vesztét megtudva, a magyarok és más nemzetbeliek közül, kik a Dunán innen s túllaktak, igen sokan menekültek.


Bíztak ugyanis a nép nagy sokaságába, mely ott idegenekből és lakosokból összegyülekezett volt. S Kálmán király nekik, kik vakmerő vállalkozáson törték fejőket, s úgy gondolták, hogy az égi kard csapásának ellent állhatnak, ellenkezőleg azt tanácsolta, hogy inkább más helyekre vonulva igyekezzenek életüket megmenteni.

Midőn üdvös tanácsában nem nyugodtak meg, eltávozott tőlük Kálmán és a Dráva folyón átjőve, hol lakó helyét tartotta. Az említett néptömeg pedig, mint az ilyenek vakmerősége hozza magával, kezdte a helyet erősíteni, árkot ásni, sáncot hányni, vesszősövényeket fonni, s mindent híján voltak elkészíteni. Mielőtt kezdett munkájuk felére haladtak, íme megjelennek a tatárok s félelem és lelki habozás lepte meg a magyarok sokaságát.

Akkor a vérengző tatár vezérek, mint a ragadozó farkasok, melyeket a kegyetlen éhség kínja hajt, szokták a juhaklokat, mint zsákmányt áhítva környékezni, vad harci dühükben úgy vizsgálták körül az egész várost mord tekintetükkel, vad lelkükben azt hányván-vetvén, miképpen húzhatnák ki a magyarokat, vagy kardjuk élével miképpen bírnának közéjük benyomulni.

A tatár sereg tehát, az egész város körül tábort ütvén, kezdték azt minden oldalról vívni, erősen nyilazva s dárdáikat zápor gyanánt hányva be. Más oldalról az ellenük küzdő boldogtalan magyarok egész erejükből törekedtek magukat védeni s parittyáikból és kézíjaikról az ellenséges csapatokra sűrűn lövöldöztek s gépeikkel rájuk sok követ szórtak.


De a tatárok öldöklő nyilai csalhatatlanul találva bizonyosabb halált okoztak, mert nem volt vért, pajzs vagy páncél, melyen a tatár kéz által irányzott lövés át ne hatolt volna.

Miután tehát egymással két vagy három nap harcoltak, és a nyomorult nép közt már nagy öldöklés történt, s a boldogtalanok lankadt karjaikkal épen nem bírtak ellenállani, mivel a hely nem is volt eléggé megerősítve, egyszer csak a tatárok egyetlen rohammal berontottak, s nem volt többé semmi viadal, semmi ellenállás.


A bosszú és kegyetlenség azután kimondhatatlanul kezdte a nyomorultak ellen dühöngni, s Pestre valóban oly nagy végveszély özönlött, hogy ott az isteni bosszúállás kardja szerfölött dúlt a keresztyének vérében. Miután tehát a tatárok betörtek, a nyomorult népnek mit volt mást tenni, mint összetenni kezeit, térdre omlani s nyakát a kard alá hajtani.

A vérengző vadság azonban nem telt be a vér bő ontásával, nem lankadt a folytonos, kitartó gyilkolásban, úgy hallatszott az öldöklők zaja, mintha rengeteg erdők tölgyeit számtalan fejszével döntögetnék a földre, az égre szállt a zokogó nők, a sikoltó gyermekek ordítása és üvöltése, kik a keserves halál dühét szüntelenül szemeik előtt nyargalászni látták.

Nem volt akkor idő, temetési tisztességet tenni, a kedves halottakat megsiratni, halotti torokat ülni, a mindenkit egy iránt fenyegető vész kit-kit nem a más, hanem a maga halálán kényszerített siránkozni.


Férfit és nőt, öreget és kisdedet egyaránt irtott a halálos kardcsapás. Ki bírná azon szerencsétlen nap iszonyát kimondani, ki bírná oly sok nép vesztét elbeszélni?

Midőn egy nap alatt, egy helység szűk terén több mint százezer ember múlt ki kegyetlen halállal. Hajh! Mily kemény a pogány nemzet szíve, mely minden szánalom érzése nélkül tekinti, hogy a Duna habjai embervértől piroslanak!


S miután az elkövetett iszonyú öldöklést elégnek látták, kimenvén a városból, mindenfelől tüzet vetettek belé, s azt az elharapózó láng, az ellenség szeme láttára azonnal megemésztette.

A nyomorult nép egy része nejeivel, gyermekeivel a prédikátori rend lakába menekült volt, azt híve, hogy a kőfalak közzé zárkózva a végveszedelmet kikerüli, de semmit sem használt nekik a hely erős volta, miután isten oltalma nem volt velük.


Mert a tatárok rájuk menvén s a lakot erősen vívva, őket közös romlásba döntötték, s tüzet vetvén a laknak, abban tízezer ember minden vagyonostól nyomorultul összeégett. Ezen ily nagy és rettenetes öldöklésnek tanúbizonysága a sok temetetlen csont, mely nagy halmokba hányva, a nézőknek szörnyű látványul szolgált.


Közben a tatár sereg földúlván egész Erdély országot, s a dunántúli részekből való magyarokat levágván vagy megszalasztván, megtelepült azon tájakon, hogy az egész nyarat és telet ott töltse, s hogy félelemmel töltsék el azokat, kik a Duna másik partján voltak.

A sok holttestet a folyó partján igen sok halomba hányták, némelyek pedig a csecsemőket, mint a nyárson a halakat, lándzsáikra szúrva úgy sétáltak a folyó mentében. S a rabolt zsákmánynak sem száma sem szere nem volt.


Ki gondolhatná el a töméntelen lovak és más barmok számát, a gazdagságot és kincseket, a végtelen sok zsákmányt, melyekben az ellenség vígan dúskált, s mily nagy volt azon fogoly férfiak és asszonyok, fiúk és leányok száma, kiket különféle szolgálatokra kényszerítvén, szoros őrizet alatt tartottak.

S midőn egy papi férfiú a keresztyén nép ily nagy romlásán szerfölötti fájdalomba merült, csodálkozva és lángoló vággyal óhajtván tudni azon okot, miért engedte Isten, hogy Magyarország földjét a tatárok kardja elpusztítsa, holott a katolikus hit virágzott éppen és az egyházak fénye a legjobb állapotban díszlett.

Éjjel látomásában ezt hallá: „Ne csodálkozzál testvér! Az isteni ítéletet ne képzeld igazságtalannak, mert jóllehet Isten roppant kegyelme e nép sok vétkét elnézte, de három kárhozatos kicsapongású püspök gonoszságát teljességgel nem bírta eltűrni. Akikről szólott azonban e mondás, előttem nincs tudva.

Béla király Osztrák honból visszatérvén egész családjával Zágráb vidékére jőve és ott tartózkodók. S körébe gyülekeztek mindnyájan, kik a tatárok kardja elől menekülhettek, és ott voltak egész nyáron át, várva a dolog kimenetelét.

XXXVIII. FEJEZET

A tatárok természetéről



S most beszélni fogok egy keveset azon nemzet természetéről és magaviseletéről, amint azoktól hallhattam, kik a dolognak gondosabban utána jártak.


A tatárok országa a világ azon részén fekszik, hol kelet éjszakkal érintkezik, s azon népek tulajdon nyelvük szerint mongoloknak neveztetnek, azt mondják azonban, hogy országuk határos túlsó nekik seregének színét, megparancsolván, hogy induljanak az egész világ minden tartományának legyőzésére.


Elindultak tehát és csak nem harminc esztendeig bebarangolták a kelet és éjszak valamennyi országát, míg nem a ruténok földjére jutottak és végre Magyarországra szállottak.

Ezen név pedig: tatár, nem tulajdon neve azon nemzetnek, hanem egy vízről nevezték őket így, mely országukban folyik, vagy némelyek szerint tartar annyit jelent, mint sokaság.


Jóllehet pedig töméntelen sokan voltak, még is azt mondják, hogy nagyobb volt azon ütközetben a magyarok száma, de nincs nemzet a világon, mely úgy értene a harchoz, mely kivált mezei ütközetben úgy le tudná verni a harcban az ellenséget, akár erővel akár fortéllyal.

Ezen kívül sem keresztyén, sem zsidó, sem szaracén törvénynek magukat alá nem vetik, s azért bennük semmi igazlelkűség nem található, semmi esküt s hitet meg nem tartanak, s minden nemzet szokása ellen sem háború sem béke ügyében követséget se nem fogadnak el, se nem küldenek.

Nagyon irtóztató ábrázatuk tekintete, lábszáraik rövidek, de melyeknek roppant, arcuk széles, bőrük fejér, álluk szőrtelen, orruk pisze, szemeik kicsinyek s egymástól távolabb állnak. Fegyverzetük bikabőrből pikkelyesen készített, de azért áthathatatlan és igen biztos vért.

Vas és bőr sisakot, s görbe kardot viselnek; tegzeiket és íjaikat katonásan hordják, nyílvesszőik a mieinknél négy ujjal hosszabbak s vassal, csonttal és szaruheggyel vannak hegyezve; nyilaik rovátkái oly keskenyek, hogy a mi íjaink idegei sehogy nem férnének beléjük. Zászlaik rövidek, s fekete és fehér színnel vannak tarkázva s némelyiknek hegyén gyapjú gomb van.

Lovaik alacsonyak, de erősek, éhséget, fáradságot bírók, rajtok paraszt módra lovagolnak, s azok a sziklákon, köveken patkó nélkül úgy nyargalásznak, mintha vad kecskék volnának, mert három nap egyfolytában fárasztva, egy kis kóró takarmánnyal megelégszenek.


Hasonlóan embereik az étellel semmit nem gondolva csak a kegyetlenséggel élnek, a kenyérevéstől irtóznak, tiszta és tisztátalan állatok húsát egyaránt eszik, s ló vérével megaltatott tejet isznak.

A különféle nemzetekből, kiket a háborúkban meghódoltattak, s kivált a kunokból, roppant sok harcosuk van, kiket a csatára erőszakosan hajtanak, s ha valakit ezek közül észrevesznek, hogy remeg, s lelkének egész őrültségével nem rohan a halálba, fejét minden késedelem nélkül elütik.

Magok a tatárok nem örömest teszik ki magukat a halálnak, de ha valaki közülük az ütközetben el talál esni, mindjárt kiragadják s kiragadva a legrejtettebb helyen temetik el, a sírdombot elegyengetvén és helyét lovaikkal megtapostatván, hogy a sírnak csak jele se legyen.


Alig van oly sebes víz, mely meggátolja, hogy lóháton át ne úsztassák, ha pedig valami átúsztathatatlan vízre akadnak, vesszőből tüstént csónakformára kasokat fonnak, azokat bőrrel bevonják, s belerakván poggyászaikat, beleülnek és bátran átkelnek.

Vászon- és bőrsálakat használnak, lovaik úgy ki vannak tanítva, hogy bárhová megy is egy emberük, a többi, mint a kutya mind utána megy. S jóllehet ily töméntelen számmal vannak, mintha némák volnának, alig hogy szót is szólnak, hanem hallgatva járnak s hallgatva harcolnak. Tehát ezt röviden előre bocsátván, most térjünk a dologra.

Miután tehát a magyar nemzet fölött diadalt nyertek, amint e nagy veszedelem híre sebes szárnyakon mindenüvé elhatott, csak nem az egész világ megrémült, s oly nagy félelem szállta meg valamennyi országot, hogy egy sem gondolta, hogy kegyetlen kezeiktől menekülhessen.

Maga Fridrik római császár is, azt mondják, hogy nem ellenállásról, hanem búvó helyről gondolkozott. Akkor sok tudós férfiú, a régi írásokat kutatva, kivált Methodius vértanú mondásaiból úgy tette hozzá, hogy ezek azon nemzetek, melyeknek az Antikrisztus eljövetelét meg kell előzniük.

Kezdték a várakat és városokat erősíteni, gyanítván, hogy mindent elpusztítva Róma városáig akarnak nyomulni. S Béla király attól tartván, hogy a tatárok a Dunán átkelve az ország többi részét összetörik, elküldte Székes-Fejérvárba, s fölvétetvén Szent István király testét s fölvétetvén sok más egyház kincseit, mind ezt nejével, Mária királynéval s még csak kétéves kis fiával, Istvánnal a tengermellékre küldte, kérvén és parancsolván a spalatóiaknak, hogy ezeket megőrizni fogadják be, és a királynét fiával együtt hűségük oltalmában tartsák.

De a királyné asszony megérkezvén, a spalatóiak némi irigyeitől elámítva, nem akart bemenni Spalatóba, hanem minden királyi kincseivel együtt megállapodott és megtelepedett Kiissza várában. Jött pedig vele sok nemes asszony is, kik a tatárok által özvegységre jutottak.

Gargano podesla s a spalatói nemesek pedig a királynéhoz járultak, nagy könyörgéssel esedezve kérték őt, hogy ne méltóztatnék a városukban való szállást megvetni, de nem nyugovók bele a királyné. A spalatóiak mindazáltal, őt nagy tisztességgel illetve, udvarát gyakori ajándékokkal és kedveskedésekkel látogatták.

Kálmán király ez idő közben e világról szerencsésen az úrhoz költözött; mert inkább kegyességgel és vallásossággal megáldott, mint a közügyek igazgatásának élő férfiú volt.


S eltemettetett Csázmán a prédikátor barátok lakásán, titkos sírba helyeztetve, mert az átkozott tatár nemzet, a keresztyének s kivált a fejedelmek sírjait, istentelen kézzel megszentségtelenítve föltördeli s csontjaikat szétszórta.





XXXIX. FEJEZET

A magyarok futásáról



Január múlásával a szokottnál keményebb tél állt be s minden folyó vize befagyván, az ellenségnek szabad utat tárt. Akkor a vérengző Kajdán vezér, a sereg egy részét magához vévén, a királyt üldözni megindult.


Először is tehát Buda-alját égetvén föl, Esztergom alá vonult s elkezdte a várost egész erővel vívni, melyet nem igen nehezen bevévén fölgyújtott, benne mindenkit kard élére hányt, s keveseket vitt rabszolgaságba, mivel a magyarok minden vagyonukat a magas erősségbe hordták.

Innen eltávozván, egyenesen Székes-Fejérvár alá ment s valamennyi külvárosi lakházakat fölégetett, a városba pedig, miután azt néhány napig vívta, rohammal törekedett betörni, de mivel a hely széles mocsarakkal körülvéve elég erős volt, s azt a derék olasz őrség mindenfelé gépeket állítva védte, a kegyetlen vezér, munkájának mihasznát sem látván, tovább vonult.

S a királyt utolérni sietett, azért is átnyargalásakor nem tehetett oly nagy pusztítást, hanem nyári jégeső módjára csak azon helységeket rombolják le, melyeken útjuk keresztülvezetett. A király tehát, mielőtt a tatárok a Dráva folyón átkelhetlek volna, megsejtvén jövetelükkel, Zágráb vidéki tartózkodási helyeit elhagyva, egész kíséretével a tengermellékre húzódott.

Akkor egyik egy másik másfelé keresve menekülést, szétfutva elszéledtek valamennyi tengerparti városba, melyeket közelebb érhettek, a király pedig és a többi magyarság virága Spalató felé jött.


S a király kíséretében sok főpap s még több országnagy és előkelő volt, a többi mind két nemen s mindenféle korban lévő köznép pedig csak nem számtalan volt. S midőn a király közelgetett, a város kapujához az egész papság és népünnepélyesen kimenvén, őt tartozó hódolati tisztelgéssel fogadta, falaik közt neki annyi szállást adván, a mennyit csak maga kívánt.


Vele jöttek következő országnagyok is: István zágrábi püspök, másik István váci püspök s egyszersmind az esztergomi érsekség jelöltje, Benedek Székes-Fejérvári prépost a királyi udvar korlátnoka, egyszersmind elválasztott kalocsai érsek, Bertalan pécsi püspök, és némely más püspökök.


Vele voltak szintén Ugrin csázmai prépost, Akhilles prépost, Vincze prépost, Tamás prépost és más több főpapok, kiket előszámlálni fölöslegesnek tartottuk. Udvari főemberek következők voltak: Dienes bán, László országbíró, Máté tárnokmester, Roland lovászmester, Demeter, Móricz és számos más előkelő férfiak, mindnyájan feleségestől, családostól.

Gargano podesta pedig a királynak nagyon buzgón és serényen szolgálva szorgalmatosan gondoskodott, hogy a polgárok a király parancsainak teljesítésében serények legyenek, s a királyi kegyelem a polgárok egyetemét szeretetének és kegyének jóindulatával ápolja. meg is tőnek a spalatóiak a király kedvére mindent,, ezt kivéve, hogy egy gályát teljességgel nem bírtak oly gyorsan elkészíteni, mint a hogy a király, a tatárok dühétől őrizkedve, kívánta.

Mely dolgot a király nem eléggé méltó lélekkel tűrt. S nem akarta a király Spalatóban ülni, hanem nejével és minden kincsével elmenvén Trauban időzött, azt gondolván, hogy ott az ellenség támadása ellen a szigetek szomszédságánál fogva biztosabb menedéke lesz. Fölkerekedett tehát egész udvarostól és az a mellett fekvő szigetben maradt.



XL. FEJEZET

A tatárok dühöngéséről


Az istentelen vezér, semmit nem akarván megkísértetve hagyni, a király után nyargalt, s csak királyi vért szomjazva a király vesztére egész dühével tört.


A szlávok közt kevés öldöklést vihetett véghez, mivel az emberek az erdőkbe rejtőzkedtek, s nem mintha az úton járt, hanem mintha a levegőben repült volna, úgy jött, járatlan utakon, a legzordonabb hegyeket megmászva, hol soha hadsereg nem járt.


Mert türelmetlen sietséggel rohant, azt gondolván, hogy a királyt megtámadhatja, mielőtt a tengermellékre alávonulhatott volna, de miután megtudta, hogy a király már a tengermelléken bátorságban van, lassabban kezdett haladni, s midőn egész serege egy Szirbium nevezetű vízhez érkezett, ott egy kissé megállapodott.

Akkor a kegyetlen hóhér parancsolta, hogy a foglyokat, melyeket Magyarországból magával hozott, számtalan férfi, asszony, fiú és leány gyülekezzék egybe s mindnyájukat egy térségre vezettette őket, azok, mint valami juhnyáj mind összegyűltek, rájuk küldte íjászait mindnyájuknak fejüket szedette.


Akkor iszonyú jajgatás és üvöltés hallatszott s a föld mintegy megrendülni látszott az elveszendők nádasától. Ott hevertek mind azon térségen elterülve, mint a marok kalászok szoktak a szántóföldön szerteszét heverni.

S nehogy valaki azt vélje, hogy ezen irtóztató öldöklést rablásvágyból cselekedték, semmi ruhát róluk le nem húztak, hanem a gyilkos nép egész tömege azon legyilkoltak körül cimboraságokként körbe heveredve, kezdett vagy vígan lakomázni, táncolni s pajzánkodva nagy kacajt indítani, mintha valami nagy jót műveltek volna.


Onnan fölkelvén, útjukat Horvátországon keresztül vették, s midőn már közel voltak, a spalatóiak előtt a dolog még mind hihetetlennek tetszett, de midőn egy részük a hegyről aláereszkedett, néhányan azonnal a város falai alatt teremtek.

A spalatóiak pedig először őket nem ismervén fel, azt hitték, hogy horvátok, fegyveresen ki akartak ellenük menni, de a magyarok, meglátva a tatárok zászlait, lelkükben megdermedtek, és oly nagy rémület ragadta meg őket, hogy mind az egyházba szaladtak s nagy remegéssel vették fel az úrvacsorának szentségét, nem remélvén, hogy az életben a napot tovább lássák.


Mások nejeik, gyermekeik ölelésére rohanva, iszonyú zokogás közt keseregve mondták: Jaj nekünk, nyomorultaknak! Mit használt, hogy ily keserves futással gyötörtük magunkat, mi haszna bujdostunk ily messze földre, ha üldözőink kardjait ki nem kerülhetjük, ha itt is az vár reánk, hogy legyilkoljanak.

S akkor a falak közzé menekülőknek nagy tolongása lett a város mindegyik kapujánál. Oda hagyták lovaikat, barmaikat, ruháikat, bútoraikat, sőt a halál félelmétől szorongatva, magukat gyermekeiket sem várva be, futottak a bátorságosabb helyekre.


A spalatóiak pedig nagy emberségei mutatván kegyesen hozzájuk, befogadták őket vendégeikül és szegénységükön, amennyire tehették, enyhítettek. Oly nagy volt a bujdosók száma, hogy a házak szobáiba nem fértek, hanem az utcákon és az utakon tartózkodtak.

Nemes úrasszonyok is az egyház kerítése körül az ég alatt háltak, némelyek a kályhák sötét zugaiba húzódtak, némelyek a csatornákból és sírboltokból a tisztátalanságot eltakarítván, azokban, mások, ahol lehetett, sátrak alatt is tanyáztak.


A tatárok pedig, akiket a mezőn kaphattak, kardra hányván, nem irgalmaztak sem nőknek sem gyermekeknek, öregeknek és betegeknek, sőt magoknak a bélpoklosságban sínylődőknek sem, s azok életét fegyverrel elvenni barbár vadsággal gyönyörködtek. S aztán egy csapatjuk a kőfalhoz közelítvén, miután az egész várost megszemlélte, visszavonult.

A spalatóiak pedig kezdenek gépeket készíteni s azokat alkalmas helyeken fölállítani. Azonban néhány nap múlva megérkezett Kajdán seregének bizonyos részével, március eleje volt s kemény fagyok jártak.


S a tatárok azt hívén, hogy a király Kiissza várában ül, elkezdték a várat mindenfelől ostromolni, nyilakat lövöldözve s kopjákat hajigálva, de mivel a hely a természettől meg volt erősítve, csekély kárt bírtak benne tenni. Akkor leszállván lovaikról, kezdenek kezeikkel kapaszkodva fölfelé mászni, a várbeliek pedig roppant köveket hengergetvén rájuk, néhányat közülük megöltek.

Ők emiatt még vadabbakká válva, egész a nagy sziklák aljáig, ember-ember ellen vívott, följutottak s a házakat kirabolták s nem csekély zsákmányt hurcoltak el. De miután megtudták, hogy a király nincs ott, a vár vívásával fölhagytak és lovaikra ülve, Trau felé lovagoltak.


Spalatóhoz közülük nem sokan térének el. S akkor a polgárok közül néhányan nem annyira saját ijedtségük miatt ingadozva, mint inkább azért, hogy a magyarokat kétségbeesett félelemtől látták szorongattatva, azon gondolkoztak, hogy a várost oda hagyják és a szigetek váraiba vonuljanak.

S kezdenek hiú híreket terjeszteni és különféle véleményeket költeni, némelyek azt beszélték, hogy a tatárok roppant gépeket és sok hadi szerszámokat készítenek, melyekkel e városokat ledönteni törekednek, mások azt állították, hogy földből és kövekből, mint egy hegy oly halmokat hánytak s így a városok fölé emelkedve, azokat könnyen be fogják venni. De a tatár csapatok istentelen vezérükkel a traui parton szálltak meg.

S a király látván, hogy a tatár sereg bujdosásának menedékhelye előtt szállott meg, s nem eléggé bátorságosnak tartván a közel fekvő szigeteken tartózkodni, a királynét fiával és minden kincsével együtt hajókra szállította, melyeket fogadott, maga pedig csónakba ülvén, ide s tovaevezett, nézegetve az ellenség hadait s várva a dolog kimenetelét.

Kajdán vezér egyébiránt, azon hely minden körülményeit kikémlelve kísérgette, vajon nem kelhetne-e át lóháton a falak aljában: de midőn megtudta, hogy azon víz, mely a városi a száraztól választja, az iszap mélysége miatt átgázol- hatatlan, onnan visszavonult, és embereihez visszatérvén a városhoz egy hírnököt küldött, meghagyván neki, mely szavakat tartozzék mondani.

Ki is a hídhoz menvén, fennhangon kiáltotta szláv nyelven; „Ezt üzeni nektek Kajdán úr, a győzhetetlen hadak fejedelme: ne kívánjatok más véréért magatok lakolni, hanem adjátok kezeinkbe ellenségeinket, ne hogy kezeink bosszúját magatokra vonjátok, és hiába elvesszetek."


De a falak őrei e szavakra semmit sem merték válaszolni; mert meghagyta volt a király, hogy szóba se álljanak velők; s akkor az egész sokaság onnan fölkerekedve, azon úton, melyen jött, visszavonult.

Így tehát csak nem egész márciuson át a Horvát- és Dalmát-országi részeken tartózkodván, öt vagy hat ízben szálltak alá e városokhoz és érének azután vissza táborukba. Oda hagyván végre Horvátországot, a Bosnyák-országi fejedelemségen vonultak át.


S innen aláereszkedve Szerb-országon mentek át, melyet Rácz-földnek neveztek, s felső Dalmát-ország tengerparti városaihoz jutának. És elmellőzve Raguzát, mert ott csak csekély kárt tehettek, Kattaro városához érének, melyet fölégetvén, tovább nyomultak, s Sogagni és Drivaslo városait kard élére hányták, falra hugyozót sem hagyván bennük.

Azután ismét beszáguldozván Szerb-országot, Bolgár-országba ménének; mert ott vonta össze a két vezér, Bathu és Kajdán csapataikat szemlét tartani. Tehát azok ott egyesülvén gyűlést tartottak, és tettetvén, hogy kegyelmet adnak a foglyoknak, az egész seregben a hírnökkel kikiáltalak, hogy a ki mint önkéntes vagy fogoly van kíséretükben, ha vissza akar térni hazájába, tudja meg, hogy a vezérek kegyelméből teljes szabadsága van.

Akkor a magyarok, szlávok és más nemzetek nagy sokasága, rendkívüli örömmel telve el, a kitűzött napon a seregtől elindult, de midőn mind egy csoportban két vagy három ezer lépést haladtak, az utánuk küldött lovas csapatok egyszerre megrohanták őket és különbség nélkül fejőket szedvén a síkon mind levagdalták.


Béla király pedig midőn kiküldött kémei állal bizonyosan megértette, hogy az istentelen nemzet már az egész országból kivonult volt, minden késedelem nélkül Magyarországra indult a királyné pedig a királyi gyermekkel Kiissza várában maradt s ott volt egész szeptemberig; ott halt el két leánya is, kik szent Domnius egyházában tisztességesen temettettek el.

S jóllehet a barbárok dühe az egész Magyarországot fegyverrel irtózatosan összetörte, az éhségnek nyomban bekövetkezett veszedelme az éhhalál dögvészével a nyomorult népet szintén pusztította a tatárok dühöngésének idején ugyanis nem lehetett a lakosoknak földjeiket bevetni, nem bírták az elmúlt aratás idején a gabonát behordani, s így tehát, élelmi szereik nem lévén, a nyomorultak az éhség kínjától emésztve egyre csak hulltak.

A nép számtalan holtteste a mezőn, úton-útfelén hevert, úgy hogy azt hitték nem kevésbé pusztította a magyar nemzetet ezen éhhalál keserves csapása, mint a tatárok öldöklő kegyetlensége.


Ez után pedig a ragadozó farkasok, mint- egy az ördög barlangjából, nagy számmal tűntek elő, melyek csak az emberi vért szomjazva többé nem is alattomos támadással, hanem egyenesen rohantak a házakba, s az anyák emlőiről a csecsemőket elragadták, s nem csak a csecsemőket, hanem magukat a fegyveres embereket is, csoportosan megtámadták, irtózatosan összemarcangolták.


Tehát e három említett csapás, tudniillik: fegyver, éhség és vadak által egész Magyarország, három egész sújtott esztendőn át, bűneiért isten ítéletéből isten igazában meglakolt.

II.

Nagy-Magyarország dolgáról

(De facto Ungariae Magnae)



Julianus Domokos-rendi szerzetesnek a Volga-melléki Nagy-Magyarországi útjáról szóló jelen tudósítás, melyet Richard szerzetes, hihetőleg a rend magyarországi elöljárója, intézett a római udvarhoz, Rómában a vatikáni könyvtárban maradt fent, a Liber Censuum Camerae Apostolicae c. kézirathoz mellékelve [445. lev.).

Innen közölte azt legelsőben Dezsericzky kegyes-rendi szerzetes, ki annak ismeretéhez, mint a rend Rómában lakó generális assistense jutott (Josephi Innocentii Desericii de initiis ac majoribus Hungarorum. Tom. I., Budae 1748., 2r. 169—176. l. Dezsericzky kiadásából közölte Fejér György, Codex Diplomaticus Hungariae. Tom. IV. Vol. I. 50-57. 1.

Harmadszor kiadta, mint a cím után meg van jegyezve, a vatikáni könyvtár említett XIII. századi codexéből, de valósággal, mint a Dezsericzky és Fejér kiadási hibáinak utánnyomásából kitetszik, az ő régibb kiadásaikból, Endlicher, Rerum Hungaricarum Monumenta Arpadiana. San-Galli, 1849., 8r. 248-254. I.

Legújabban pedig és minden kétségen felül legnagyobb hűséggel, bár mint látni fogjuk, hibáktól szintén nem tökéletesen menten, valóban magából az eredetiből közölte Theiner, Vetera Monumenta Historica Hungariam sacram illustrantia című nagy becsű gyűjteményében. Tom. I. Romae 1859., 2r. 151 - 153. lap. Fordításomban valamint a régibb úgy e legutóbbi legjobb kiadást is folyvást szemem előtt tartoltam.



III.
A IX. Gergely pápa idejében föltalált

Nagy-Magyarország dolgáról

Rikárd prédikátor-rendbeli szerzetestül



A keresztyén magyarok tetteiben találtatott, hogy van másik nagyobb Magyarország, melyből a hét vezér népeivel kijött, hogy lakóhelyet keressenek magoknak, mivelhogy földjük a lakosok sokaságát eltartani nem bírhatta.


Kik is, miután sok országot bejártak és lerontottak, végre azon földre jöttek, melyet most Magyarországnak hívnak, akkor pedig rómaiak legelőjének neveztek, melyet a többi földek közül lakhelyükül választanak, meghódítván azon népeket, melyek akkor ott laktak.


Holott végre első királyuk Szent István által a keresztyén hitre téríttettek, az előbbi magyarok, akiktől ők származtak volt, hitetlenségükben megmaradván, amint mai napig is pogányok.

A prédikátor barátok tehát, miután ezeket „A magyarok tettei"-ben megtalálták, azon magyarokat, kiktől való származásukat megértették, megsajnálván, hogy még mindig a hitetlenség tévelygésében maradtak, elküldenek négy barátot, hogy keressék őket, az Úr segélyével akárhol találhatnának rájuk.


Tudták a régiek írásaiból, hogy keletre vannak, de hogy hol vannak, teljességgel nem tudták. Az említett barátok tehát, kik el voltak küldve, magokat sok fáradságnak kitéve, tengeren és szárazon őket három esztendőnél tovább keresték volt, de mind e mellett sem találhatták meg az utak veszedelmei miatt, egyikük egy Ottó nevű pap kivételével, ki csak kereskedő név alatt boldogulhatott.

Ki is a pogányok bizonyos országában talált néhány azon nyelvűt, kik által értesítve lett, mely tájon lakoznak, de tartományukba be nem ment, hanem visszatért Magyarországra, hogy több barátot vegyen maga mellé, kik vele visszamenvén azoknak a keresztyén hitet hirdessék. Azonban a sok fáradságban eltörődve, visszajövetele után egy hét múlva, miután keresésükre minden utat megmagyarázott, a Krisztushoz elköltözött.

A prédikátor barátok aztán, óhajtva a hitetlenek térítését, az említett nemzet keresésére négy barátot küldenek, kik társaik áldását véve, szerzetes öltözetüket világival váltva föl s szakállukat és hajukat pogány módra növelve, Asszán Bolgár-országán és Románián keresztül Magyarország mostani királyának, Bélának kíséretével és költségén Konstantinápolyig jutottak.

Itt tengerre szállván, harminchárom nap múlva azon földre, melyet Szikhiának neveznek, Matrika nevezetű városba jutának; kiknek fejedelme és népe magát keresztyénnek vallotta, betűik és papjaik viszont görögök voltak. A fejedelemnek, mint mondják, száz neje van.

A férfiak mind egészen megnyírják fejüket, s szakállukat ékesen növelik, kivévén a nemeseket, kik nemességük jeléül bal fültövük fölött egy kevés hajat meghagynak, fejük többi részét egészen megnyírván.


Hol is az úti társaság reményében, melyet vártak, ötven nap mulattak. És Isten kegyelmét adta nekik az úrasszony színe előtt, ki a király száz neje fölött előbbvaló volt, úgy hogy az őket csudálatos jó indulattal fogadta s mindennel a mi szükséges ellátta.

Innen az említett úrasszony tanácsával és segélyével megindulván, a pusztán, hol sem embert, sem házat nem találtak, tizenhárom napig utaztak. S ott azon földre jutának, melyet Alániának neveznek, hol keresztyének és pogányok elegyesen tanyáznak.

Ahány falu, annyi fejedelem, kik közül egyik sem tekinti magát a másik alattvalójának, ott folytonosan harcban van fejedelem-fejedelem ellen, falu-falu ellen.


Aratás idején egy-egy falu valamennyi férfija együtt megy a mezőre, együtt arat mind, s az egész tartomány hosszában és széltében ezt művelik. Akármi dolguk van a falun kívül, akár fahordás, akár más, mind fegyveresen együtt mennek, és semmi esetre kevesen falvaikból bármi okon éltük veszedelme nélkül egész héten át ki nem mehetnek.

Kivéve az egy vasárnapot reggeltől estig, melyet náluk oly szentnek tartanak, hogy akkor akárki, bármi nagy rosszat tett vagy bármennyi ellensége van, bátran járhat-kelhet akár fegyverrel akár a nélkül, még azok közt is, kiknek rokonait megölte vagy a kiknek egyebet vétett.


Azok, kiket ott keresztyén név alatt értenek, azt tartják, hogy azon edényből, melybe egér talált dögleni, vagy a melyből kutya evett, se nem esznek, se nem isznak, ha csak előbb papjuk föl nem szentelte, s a ki másképpen tesz, azt a keresztyénségből kirekesztik. Ha valaki közülük bármi módon embert ölt, azért se nem vezeklik, se bűnbocsánatot nem vesz, hanem náluk az emberölést semmibe sem veszik.


A keresztet oly tiszteletben tartják, hogy a szegények, akár honfiak akár idegenek, kik kíséretet magokkal nem vihetnek, ha bármilyen keresztet lobogóval dárdájukra tűztek és fölemelve hordanak, mind a keresztyének mind a pogányok közt minden időben bátran járhatnak.

Ezen helyről a barátok nem kaphattak úti társakat a tatároktól való félelem miatt, kiket szomszédoknak mondtak. Miért is kettejük visszatérvén, csak a másik kettő maradt ott.


S azon földön a legnagyobb szükségben hat hónapig időztek, mi alatt sem kenyerük sem vízen kívül más italuk nem volt. Hanem az egyik fölszentelt barát kanalakat és holmi mást készített, miért néha-néha egy kis kölest kaptak, melyből csak nagyon vékonyan éldegélhettek.

Azért is elhatározták, hogy kettőt magok közül eladnak, kiknek árán a másik kettő a kezdett utat megtehesse, de nem akadtak vevőre, mivel szántani vagy őrölni nem tudtak. Miért is a szükségtől szorítva, ketten közülük azon tájakról Magyarország felé visszatértek, a másik kettő pedig ott maradt, nem akarva a kezdett utat abban hagyni.

Végre ezek némely pogányok társaságában útra kelve, a puszta sivatagján harminchét nap folyvást ménének, mi alatt huszonkét hamu alatt sült kenyérrel éltek, s az is oly kicsiny volt, hogy öt nap alatt, nem is jóllakásra, teljességgel megehettek volna. Ahonnan a barát, ki bár egészséges, de erőtlen volt, társát nagy bajjal és keservvel, de mégis örömest vitte ki a pusztából.

A beteg barát pedig jobban sajnálva egészséges társát, mint magát, annak gyakran mondta, hagyja őt, mint halottat és haszontalan tőkét a pusztában, ne hogy vele bajlódva, Isten munkáját mellőzze. Ki azonban ebbe sehogy nem egyezett, hanem vele az úton mind haláláig bajlódott. Pogány útitársaik azt hitték, hogy pénzük van, majd hogy meg nem ölték őket, úgy kutatták.

Átkelvén a pusztán minden út vagy ösvény nélkül, harmincheted nap a szaracénok földjére értek, melyet Velának neveznek. Itt is Bundáz városába értek, hol teljességgel nem kaphattak senkinél szállást, hanem a mezőn kellett maradniuk, esőben, fagyban.

S a barát, ki egészséges volt, magának és beteg társának a városban naponként alamizsnát keresett. És mind italban mind egyébben kaphatott is, kivált a város fejedelmétől, ki megértvén, hogy keresztyén, örömest nyújtott neki alamizsnát. Mivel azon országnak mind fejedelme mind népe nyilván mondja, hogy nem sokára keresztyénekké s a római egyház alattvalóivá kell lenniük.

Innen más városba ménének, ahol az említett beteg barát, Bernát nevezetű, egy szaracén házában, ki őket isten nevében befogadta, az úrban elnyugodott és ugyanott el is temettetett.

Azután Julianus barát, ki maga maradt, nem tudván hogyan boldogulhasson, egy szaracén pap és neje szolgájává lett, ki Nagy Bolgár-országba indult, hova együtt el is jutának.


Nagy Bolgár-ország nagy és hatalmas ország, gazdag városokkal, de mind pogányok. Azon országban közönségesen beszélik, hogy nem sokára keresztyénekké kell lenniük, s a római egyház alá kell vettetniük, de napját, mint mondják, nem tudják. Mert így hallották bölcseiktől.

Azon országnak egy nagy városában, melyből, mint mondják ötvenezer harcos áll ki, a barát egy magyar asszonyra akadt, kit azon földről, melyet keresett, azon tájra adták volt férjhez.

Az megmagyarázta a barátnak az utat, melyen majd menjen, állítván, hogy kétnapi járó földre magukat a magyarokat, kiket keresett, kétség nélkül megtalálhatja. Ami úgy is történt.


Mert megtalálta őket nagy Elhil folyó mellett. Kik őt látva s hogy magyar, megértve, érkezésén nem kissé örvendenek, körülhordozván őt házanként és falvanként s keresztyén véreik királyáról és országáról híven tudakozódván.

És bármit akart nekik, akár a hitről, akár egyébről előadni. a legszorgalmatosabban hallgatták, mert nyelvük teljességgel magyar volt és megértették őt és ő azokat. Pogányok, istenről semmi ismeretük sincs, de bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek mind a vadállatok.


Földet nem művelnek, ló-, farkas- s efféle húst esznek, lótejet és vért isznak. Lóban, fegyverben bővelkednek és igen serények a hadakban. Tudják a régiek hagyományaiból, hogy bizony a magyarok tőlük származtak, de hogy hol vannak, nem tudták.

A tatár nemzet szomszéd velük. De e tatárok hadakózván velük, nem győzhetek meg őket hadban, sőt az első csatában ők győzték meg azokat. Miért is feleikké és társaikká választék őket, s így egyesülve, tizenöt országot pusztítottak el egészen. A magyarok ezen földjén találkozott a nevezett barát tatárokkal és a tatár fejedelem követével, ki tudott magyarul, oroszul, németül, szaracénul és tatárul.

Ki is azt mondta, hogy a tatár vidék akkor oda ötnapi járó földre van. Németország ellen akar menni, hanem más sereget vártak, melyet a fejedelem a perzsák pusztítására küldött. Ugyan ő mondta azt is, hogy a tatárok földjén túl van egy nagyon számos nép, minden emberi fajnál nagyobb és magasabb, s hogy oly nagyfejű, hogy fejük testükhöz teljességgel nem látszik illeni, s hogy azon nemzet országából ki szándékozik jönni, hadakozni mind azok ellen, kik ellenük állani akartak, s pusztítani mind azon országokat, melyeket csak meghódíthatnak.

A barát mindezt megértvén, jóllehet a magyarok kérték, hogy maradjon, nem határozta rá magát két okból. Először azért, mert ha a pogányok országai és a ruténok földje, melyek a keresztyén és e magyarok közt esnek, meghallanák, hogy ezeket a katolikus hitre térítik, nem szeretnék, és jövőre ne talán minden utat elzárnának, attól tartván, hogy ha sikerülne ezeket amazokkal a keresztyénség által összekötni, valamennyi közben eső országot meghódítanának.

Másodszor azért, mert elgondolta, hogy ha ő rövid időn el találna halni, vagy betegesedni, munkája füstbe ment, minthogy sem maga nem boldogulhatna köztük, sem a magyarországi barátok nem tudhatnák, hol van azon nemzet. Midőn tehát vissza akart térni, azon magyarok őt egy másik útra tanították, melyen hamarabb haza juthasson.

S megindult a barát hazafelé három nappal Keresztelő Szent János ünnepe előtt, s útjában, mind szárazon mind vízen, néhány napot pihenve, úr születése (Karácsony) után másod nap lépett be Magyarország kapuján. Pedig Rutén- és Lengyelországon át, lóháton jött.

Az említett Magyarországról való visszatértében a folyón tizenöt nap utazta át a mordvánok országát kik pogányok és oly kegyetlen emberek, hogy semmibe sem veszik az oly embert, ki sok embert nem ölt. S midőn valamelyik közülük útra kél, mind azon emberek fejeit, kiket megölt volt, előtte hordozzák. És minél több fejet hordoznak valaki előtt, annál derekabbnak tartják.

Az emberkoponyákból kelyheket készítenek, és azokból örömest isznak. Nőt venni annak, ki embert nem ölt, nem engedik. Ezek jósaiktól úgy értvén, hogy keresztyénekké kell lenniük, küldenek Nagy Wladimir fejedelméhez, mely velük határos rutén föld, hogy küldjön hozzájuk papot, ki őket megkeresztelje.


Ki is azt válaszolta: Nem az én dolgom ezt tenni, hanem a római pápáé, mert közel az idő, midőn mindnyájunknak a római egyház hitvallását kell elfogadnunk, és annak hatalma alá kell vettetnünk.





Lábjegyzetek:



* Szerzőnk Jánost „Pestheniensis ecclesie episcopus"-nak írja. Miután ily nevű püspökség hazánkban nem létezett, Rogeriusnak e szavait csak úgy fejthetjük meg, s a kérdéses püspökséget csak úgy fordíthatjuk pestinek, ha a Desericzky hozzávetését elfogadjuk. E szerint János váczi püspök, ki az 1242-ben esztergomi érseki székre emelt Vancsai István utóda volt, minthogy a tatárok által földig rombolt Vácz városában nem székelhetett, ideiglenesen, Vácz újra épültéig Pestre tette ál a püspökség székhelyét s így nevezhette őt szerzőnk pesti püspöknek. Lásd: Desericii História Episcopatus Dioecesis ct Civitatis Vaciensis. 50-53. I.

* Ezen bibliai kifejezésekkel keresetten megrakott sorok az eredeti szerkezet ziláltsága miatt nehezen értelmezhetők.

* IV. Béla a szerencsétlen sajói ütközet után Magyarországból kivonulván, országát Fridiik császárnak hűbérül fölajánlotta, ha a császár azt a tatároktól megszabadítja, s ez arra magát esküvel kötelezte is, azonban Magyarország megmentésére semmit sem tett. Miért is a hazába visszatért Béla az általa föltételesen telt hűbérnöki eskü megsemmisítéséért Incze pápához folyamodott s azt, mivel Fridiik a föltételeket nem teljesítette, a pápának 1245. augustus 20-kán kelt levele által meg is nyerte. Lásd: Katona, Hist. Grit Regum Hung. VI. köt 70. 1. - Szerzőnk szavai kétségtelenül ezen hűbéri kötelezettségre vonatkoznak.

* IV. Béla értendő, ki 1235-1270 uralkodott.

* Sz. István, valamint fia Imre herczeg, úgy sz. László királyunk a pápa által iktattattak a szentek sorába: hogy azonban ez Kálmán királyra nézve is megtörtént volna, arról a történetírás mélyen hallgat Rogerius ez állítását tehát Kálmánra nézve el nem fogadhatván, abban csak nemzetünknek e derék királya emléke iránti kegyeletét láthatjuk visszatükrözve.

* Már Rogerius legelső ágostai 1488-diki kiadásában betűkkel kiírva 1242. év áll: hogy azonban ez hiba, s hihetőleg az eredeti kézirat római számjegyeinek hibás olvasásából keletkezett hiba, kétségtelen. Hogy ugyanis a tatárok hazánkba ütése s a sajói ütközet 1241-ben történt, oklevelesen bizonyos. Ezt jóval megelőzte a kunok betelepülése, melyet szerzőnk után, ki szerint (XIV. fej.) a kunok bejövetele után esztendővel karácson táján jött bizonyos híre a tatárok közeledésének, s az erre következett böjtben március 12-kén (1241) törtek be a tatárok hazánkba (XVI. fej), a kunok betelepedését az 1239-dik évre kell megállapítanunk.

* Szerzőnk e nevet Kuthennek írja, mely leírást betűhöz tapadó hűséggel követnek újabb történetíróink is. Én azonban, miután az egykor sokkal terjedelmesebb Kiskunságba szögelve Halas szomszédságában Kötöny nevű pusztát találok, e kun hely nevében hiszem az egykori kun király nevét fönn maradottnak s a Kötény (szójárásilag Kötöny) nevet annyiban bátrabban visszaállítandónak tartottam, mert a régi magyar helyesírásban az u betű az ö hang kifejezésére is szolgált, mint például Gumur = Gömör, Petur = Pétör s magánál szerzőnknél Segusd = Segösd.

* A Tisza-melléki kövi monostor (monasterium de Kew circa Ticiam), mint a név hasonlatából következtethetjük, a mai Kőtelek falunál Heves megyében a Tisza partján fekhetett.

* A párizsi császári könyvtár XIII-ik századi kézirata (Status Regni Hungarie sub Béla III. Rege) hasonlóan épen 72 vármegyéről tesz említést.

* Lásd: Endlicher, Rerum Hungaricarum monumenta Arpadiana 248.1.- A későbbi századokban azonban e szám igen változ+U.

* Ezt természetesen a kunok bejövetele utánra kell értenünk.

* Ezen kapu a ruthén földről hazánkba nevezetesen Beregbe vezető vereczkei szoros, melyen át nyomultak be Árpád hadai is.

* Maior Comes Palatínus; az ország nádorának címe.

* Az országos nemesek király szolgáinak (servienles Regis) is neveztettek e korban; mert táborozásban a király s nem a vármegye zászlaja alatt tartoztak szolgálni. Ez elnevezéstől veszi eredetét a máig is fönn maradt szolgabíró fludex Nobilium) hivatal név.

* A várjobbágyok (jobbagiones castri) a várak földeit várvédelmi köteleztetéssel bírták s a főispán zászlaja alatt szolgáltak; a vár népei (castrenses) több osztályban a vár élelmezésére s különféle szolgálatokra voltak rendelve.

* Rogerius előadásából azt lehetne kikövetkeztetni, hogy a kunok nyelve különbözött a magyartól: de ezt azon tény után, hogy a hazánkba különböző századokban nagy tömegekben betelepült kunok közt idegen nyelv maradványa valamint mai nap nem létezik, úgy a régibb századokra nézve sem bizonyítható, történeti valóság gyanánt el nem fogadhatjuk. S ez ügyben, a hazánkban csak rövid ideig tartózkodott olasz kanonok tekintélyét döntő erejűnek nem tarthatjuk.

* A szövegben valamint Buda, úgy alább Pest is villa-nak van nevezve: e név alatt azonban a középkori íróknál nem csak mezei jószág, falu, hanem város is értendő.

* Ez Váncsai István volt, kit Béla visszatérte után az esztergomi érseki székre emelt.

* Pest várát Taks vezér, Szent István nagy atyja, a Volga mellől beköltözőit izmaelita (mohamedán) bolgároknak adta. Lásd: Béla király névtelen jegyzője. A város első szabadalmát Szent István királytól nyerte, s e kortól fogva gyarapodhatott meg itt a bolgárok rovására a bevándorolt németség annyira, hogy a várost Rogerius németnek nevezhette.

* A magyar kapun (porta Hungarie) alatt bizonyosan a mai jablonkai szoros értendő, mely Trencsin vármegye éjszaki részén vezet át hazánkba.

* Radna város (Rudana villa) ma csekély oláh falu Erdély észak-keleti szögében. Régi nagyszerűségét az utcáin elszórva heverő romok, de főleg egykori nagyszerű egyházának máig fennálló romjai, melyek több mint hatszáz évig dacoltak, fényesen bizonyítják.

* Rosty Zsigmond, a tatárjárás tört. 79. 1.,c. írásában hibásan veszi e várost a mai Radnótnak, mely Erdély legközepén a Maros mellett épen nem magos hegyek közt, hanem az úgynevezett Mezőség szélében esik.

* Kánország (Cumania) alatt az előbb besenyő (bedzsnák, pacsinak) név alatt emlegetett kunok által lakott föld, a mai Moldva, Besszarábia, s a Fekete tengertől éjszakra terülő lapály értendő.

* A legelső 1488-iki és az azt követő többi kiadásokban e folyó neve Zerech-nek van írva, bizonyosan Zereth helyett, az eredeti kézirat hibás olvasása következtében. A Szeret, a mai Moldovát hasítja ketté. Rosty e. h. 82. I. hibásan nevezi e folyót Zerench-nek.

* A kunok püspöke (Episcopus Cumanorum), kinek hatósága nem csak a mai Moldvára és Qláhország egy részére, hanem az erdélyi székely- és szászföld egy részére is kiterjedt, a Moldvát Oláhországtól elválasztó Milkó patak mellett, hasonló nevű városban székelt, Foksányhoz mintegy 4 órányira, hol a tatárok által földúlt város máig is kivehető romjai mellett Mér a, más néven Milkován falu fekszik gazdag monostorral. Lásd: Benkő, Milkovia I. köt. 9_35. A tatárdúlás után e püspökség székhelye Moldvában Bakóba tétetett át.

* A Rogerius által itt használt canesius, id est maior név bizonyosan nem egyéb, mint a szláv eredetű knéz (főnök) szó elferdítése, melyből a magyar kenéz név alakult ki.

* Marchia (határőrség) név alatt a mai Osztrákhon értendő, mely ekkor keleti határgrófság, Ostmark, nevet viselte.

* A szövegben Franka (t. i. villa) áll, melyet én épen az osztrák határszélen fekténél fogva az ős régi Fraknó-ra merek magyarázni, mely csakugyan eredetileg német (frank) építmény s betűcserével átváltoztatott mai Fraknó nevét telepítőitől nyerhette.
* Véleményem szerint a szöveg e szavaiba: „villa genatori a sancii Martini" hiba csúszott be s aligha csalódom, ha itt villa genitoria olvasást tartok elfogadandónak. Ennek következtében voltam bátor e helynevet „Szent Márton szülő városának" fordítani s azt az osztrák határszélhez szintén közeleső Szombathely városnak értelmezni.
* A dunántúli részek földúlása nem mindjárt Kötény megöletése után 1241 tavaszán, hanem csak a következő évben történt, mint alább meglátjuk. A kunok Bolgárországba távozása is csak 1242 vége felé a tatárok végleges távoztával történt.
* Mint az első 1488-iki kiadásban, úgy a többiekben is mind hibásan áll Kegusd e helyett Segusd azaz Segösd. Segesd, tájszólás szerint ma is Segösd, Somogy megyében ma igénytelen mezőváros, a régibb századokban nevezetesebb hely és erősség volt.

* Ezzel Mátyás érseket, ki 1241-ben a sajói ütközetben esett el, akarja Bartal, Commentarii I. k. 18. 19. I. Béla király névtelen jegyzőjével azonosítni. De hogy tisztelt ősz jogtudósunk ez állítása hibás, az bizonyos. A névtelen jegyző, munkája előszavában magát „néhai jó emlékezetű nagy dicső Béla magyar király jegyzőjének" (quondam bone memorie gloriosissimi Bele Regis Hungaríe Nótárius) nevezi. Már pedig hogy a Bartal elismerése szerint is a sajói vérmezőn 1241-ben elesett derék Mátyás érsek IV-dik Bélát, ki ezután még 29 évvel 1270-ben halt el, „néhai boldog emlékezetüknek csakugyan nem nevezhette, s IV-ik Béla halála (1270) után nem írhatott, sem bizonyítni sem elhinni teljességgel nem lehet.

* Ezen Tamás hida (Pons Thome) egykor nagy német város melyet, mint látni fogjuk, a tatárok ekkor földúltak, ma Tamásda falu Bihar vármegye déli részében a Fekete-Körös mellett. Fessler, Gesch. II. köt. 528. 1. hibásan gyanítja, hogy ezen Pons Thome talán a mai Békés lett volna.

* Agya, magyar falu Arad vármegyében az úgynevezett Erdőháton, Tamásdától délre egy mérföldre fekszik.

* Szövegűnk Geroth helynevén (Wayda de Geroth) mást, mint az e vidéken Tamásdához és Agyához közel fekvő mai Gyarmat (melléknévvel Fekete-Gyarmat) helységet nem érthetjük; azért sem, mivel a gyarmat szó eredetileg gyermat-nak hangzott, valamint a Biborbanszületett Konstantinnál olvasható Kűrt-gyermat magyar nemzetségnévből származtatható.

* A régi Csanád városa, püspöki székhellyel és káptalannal, túl a Maroson a mai Torontál vármegyében a mostani Német-Csanád falu mellett feküdt, hol máig is régi romok szemlélhetők.

* Mint a szövegből tisztán kitűnik, a baliv címnév, mely bizonyosan tatár szó, megfelel a szláv knéz-böl magyarosított kenéz-nek. A tatár nevezetre nézve a jeles orientalista Hammer-Purgstall, ki Geschichte der goldenen Horde 125. 1. szerzőnk e helyét bővebben tárgyalja, semmi nyelvészeti fölvilágosítást nem ad.

* Noua villa, nomen cuius Perg fuerat, így nevezi e helységet Rogerius. Az ő meghatározását követve, mely szerint e helység Arad és Csanád között feküdt, bizonyosnak mondhatjuk, hogy e kérdéses hely nem más, mint az Arad vármegyei mai Nagy-Pereg puszta és Kis-Pereg falu, a Marostól éjszakra mintegy két mérföldre, Aradtól és Csanádtól épen egyenlő távolságra.

* Egres falu a Maros partján Csanádtól keletre két óra járásra fekszik, régi monostorának romjai máig is láthatók.

* Fessler, Gesch. II. köt 532. 1. hihetőleg e nagy falu (magna villa) elnevezésből okoskodva azonosítja a német Perg (mai Pereg) helységet Nagylakkal, mely Pereghez egy mérföldre a Maros partján fekszik. Kétségtelennek tartom, hogy Fessler, ha Csanád vármegyét pontosan ismerte, e két helységet egynek nem tartotta volna.

* Az izmaelitákon a Volga mellékén tanyázott s mahomedán hitet követő bolgárok értendők, kik közül a vezérek és első királyaink idejében számosan telepedtek át hazánkba.

* Bőven rajzolja a talároknak e Magyarországgal szomszéd tartományokban tett dúlásait Hammer-Pnrgstall, Gescbichte der goldenen Horde108. s köv. 1.

* Tudniillik a most úgy nevezett Horvátországban, mely a régi Sclavonia azaz Tótország. - IV. Bélának itt tartózkodását igazolja, több 1241-ben Zágrábban kelt levele.

* A tatárok visszavonulásának oka az volt, hogy Dalmátországban értesültek a nagy-khán Ogotai haláláról, s a hazánkat dúló tatár főnökök az új khán választására Ázsiába visszasiettek. Has. Hammer-Purgstall e. h. 126.1.

* Esztergom város lakosai e szerint e korban magyarokból, frankokból (Francigene), azaz németekből és lombárdokból az-az olaszokból állottak. A magyar Nemzeti Múzeumban meg van az esztergomi olaszok III. Béla korából eredő pecsétnyomója e körirattal: Sigillum Latinorum Givitatis Strigo-niensis, s Esztergomban az olaszok utcája (Vicus Latinorum) egy 1201-ben kelt oklevélben említve van. Lásd: Palugyai, Magyarország legújabb leírása II. köt. 24. 25. lap.

* A Duna jobb partján több vár maradt épen a tatárok dúlásától, mint Trencsin, Komárom, Nyitra várairól oklevelesen bizonyos; hasonlóan sok népet védett meg a Szepességben a szászok által rögtönözve épített menedékkövi erősség (Lapis refugii) is. Lásd: Rosty, Tatárjárás tört. 78. I.

* Rogerius a Duna jobb partját, melyet mi Pestet véve föl álláspontul, Dunántúlnak hívunk, említi Dunán innen név alatt; miből kitetszik, hogy ő, midőn e munkáját írta, a Duna jobb oldalán, hihetőleg már, mint spalatói érsek Dalmátországban lakott.

* Perveoimus ultra siluas, mely kifejezés az e korban Ultrasylvania-nak (Erdő-elvének) nevezett Erdélyre értendő.

* Fráta (Magyar-Fráta), falu Kolozs vármegyében, Gyula-Fejérvártól észak-keletre csakugyan mintegy tíz mérföldre fekszik. Hallomásból tudom, hogy Frátán a ma már legnagyobb részt oláh nép is egy kutat, melynek vize a környékben legjobb, keserű kútnak nevez, mely elnevezés a hagyomány szerint a tatárjáráskor ide menekült s e kutat használt vidéki nép keserű emlékű napjaira vonatkozik.

* II. Tamás spalatói esperest, mint munkájának XXX-dik fejezetéből kitetszik, 1200-ban született; e helyt ugyanis magát 1230-ban, midőn a spalatói káptalan és papság esperessévé választotta, 30 évesnek írja, ahonnan egyházi és közügyeire nevezetes befolyást gyakorolt, s mint munkájából tudjuk, egyháza érdekében IV-dik Béla király udvarában is megfordult. Miután e hivatalt harmincnyolc éven át viselte, 1268-ban május 8-kán halt meg. História Salonitanorum Pontificum atque Spalatensium c. munkája becses forrás Dalmát- és Horvátország történeteire, melyeket tárgyalva gyakran érdekes világot vet hazánknak ez országokkal századokon át fönnállt viszonyaira én azonban e terjedelmes munkából célomhoz képest csak a tatárjárásra vonatkozó XXXVII - XL. fejezeteket tartottam közlendőknek. Az egész munka olvasható Schwandtner Scríploresrerum Hungaricarum című gyűjteményének III-ik kötetében (Bécs, 1748. 2r.).

* IV. Béla, atyja II. Endre halála után, 1235. novemberben lépett trónra, Gargano anconai nemest pedig szerzőnk szerint (XXXIV. fej.) a spalatóiak 1259. májas 17-ikén iktatták be a podestai méltóságba, s így Béla kormányzásának ötödik, Garganoénak második esztendeje 1240-re esik.

* A Kalka folyó melletti csata, melyben az oroszok erejét a mongolok tönkre tették, Hammer szerint Geschichte der goldenen Horde 96. lap. 1223-ban történt.

* Ezen Sasdalon nézetem szerint a Kievtől keletre fekvő Sudzsa értendő. Ennek s az erős Kievnek földúlása után közelített a tatársereg Magyarország határaihoz.

* Rosty Zsigmond, a tatárjárás történelme 66. lap szerzője e megjegyzést teszi: „Ily sibaritai elpuhultság a XlII-dik században Európa bármely nemzetségénél sem volt feltalálható, hogy pedig a magyarok akkor a műveltség nem csak túlzott, de még helyeselhető fokán sem voltak, ha célomon túl nem vezetne, könnyen megmutathatnám. Nem akarjuk vitatni, hogy a spalatói esperest e túlzottan színezett előadása az egész magyar nemzetre, vagy csak annak nagy többségére is méltán alkalmazható lett volna. Ha a tatárjárás nagyon is szomorú történetét végig tekintjük, lehetetlen be nem vallanunk, hogy e korban a honunk sorsát intéző főrendnek az erkölcsi süllyedés tetemes fokán kellett állani, mellyel az anyagi élvezetek hajhászása, a hiú
külcsillogás szeretete mindig karöltve jár, mert ellenkező esetben Magyarországnak egyetlenegy igen is dicsőségtelen csata után oly teljes tönkre jutását, mint amilyenbe hazánk a sajói vereséggel jutott, képzelnünk sem lehet.

* Szerzőnk Kálmánt, kit atyja II. András 1215-ben még hat éves korában Galicia királyává koronáztatott, folytonosan királynak címezi; jóllehet ő a tatárjárás korában valósággal csak Tótország fejedelme (Dux Slavoniae) volt.

* Újabb kori történetíróink hagyomány után állítják, hogy Béla futásában legelőször Znio-Váralján, vagy Gimesen pihent meg, mi a Rogerius által említett út irányával a lengyel határszél felé, nem áll ellenkezésben menekülhetett kezei közül, míg azon pénz egy részét készpénzül, más részét arany és ezüst edényekben neki meg nem fizette, egy részéért pedig országának azon földdel határos
három vármegyéjét le nem kötötte. S jóllehet azon arany és ezüst edények becsesebbek voltak, mindamellett is a herceg azokat a drága kövekkel együtt csak kétezer márkában fogadta el. S a herceg azon három vármegyét azonnal birtokába vette, s a várakat saját költségén kijavíttatta a tatárok ellen. Ha kérdik, mennyi volt azon pénzösszeg, nem tudjuk: mert némelyek hét, mások kilenc, s mások tízezer márkáról beszéltek. De az igazat tudni nem lehetett, mivel a szerződést titkon csinálták s tulajdon esküjükkel erősítették meg. Ezt elvégezvén minél hamarabb a királynéhoz sietett, ki nem igen távol volt. S azzal együtt István váci püspököt a császári és római udvarhoz küldte segélyért, s e közben azokkal, kiket összeszedhetett, Segesd körül időzött.

* Ezen napfogyatkozást szerzőnk föntebb (XXXIV. fej.) ekként írja le: „Azon időben, urunk születésének 1239-dik esztendejében június havának 3-án csudálatos és rettenetes napfogyatkozás volt, mert az egész nap elhomályosodott és az egész levegő besötétedett, s az égen a csillagok, mint éjszaka föltűntek, és egy nagyocska csillag ragyogott a nap mellett nyugat felől. S mindenkit oly rémület lepett meg, hogy mintegy ész nélkül kiabálva futkostak ide s tova, azt hitték, hogy a világ vége jelen van. Péntek nap, újhold, harmincadik napja (azaz épen újhold) volt, és jóllehet azon napfogyatkozás egész Európában látszott, azt mondják, hogy Ázsiában és Afrikában nem volt. Ugyanazon esztendőben üstökös csillag is látszott, mely az éjszaki tájon, mintegy Magyarország fölött, csüggött és ott maradt több napon át, s eléggé nagy csuda dolog előjelének tetszett.”

* Hogy azonban a királyi címet folyvást viselte, kitetszik más számos adatok mellett egy 1240-ben kelt kiváltságleveléből is, melyben magát Columannas Del gracia rex Rutenorum et dux tocius Sclauonie címmel írja. Fejér, Cod. Dipl. Hang. Tom. I. Vol. I. 203.

* Rogerius az elsőt Bathus-nak, a másikat Cadan-nak írja. Ami e két tatárvezér rokoni viszonyát illeti, Batu, Dzsengiz-kán első szülöttjének Dzsudzsinak fia, Kadán pedig Dzsengiz-kán másik fiának, a magyarországi tatárjárás alatt 1241-ben elhalt Ogotai nagy kánnak, fia volt, s így ők tulajdonképpen unokatestvérek voltak.

* A sajói csata színhelyének meghatározására legrégibb forrásunk az 1330-ig terjedő s Róbert Károly korában egy régebbi krónikánk szövegét átíró és folytató úgynevezett Ghronicon Posoniense, melyben II. könyv 2. fej. 40. e szavakat olvassuk: Wela (Bela) rex, iuxta fluvium Seo (Sajó) prope villám Muhi prelians vincitur - Muhi ma puszta a Sajó partján Ónodtól délre, mintegy fél mérföldre.

* Rosty e. h. 68. I. szerzőnk ez állítását is, mint amelyet „ily körülmények közt hinni csakugyan nagy feladat" kétségbe vonja. Mi sem akarjuk azt teljes általánosságban s betű szerinti értelemben igaznak venni: de hogy a király táborában az előzményekből könnyen kimagyarázható okoknál fogva teljes rendetlenség és fejetlenség uralkodott, hogy a döntő ütközetben a sereg nagyobb
része komolyan részt sem vett, arra nézve Rogerius és Tamás esperest egyező előadásának, melyet az oly gyászos eredmény nagyon is igazol, teljes hitelt adhatunk.

* Szövegünkben Gregorins Loriensis episcopus (talán Joriensis, azaz Jaurinensis helyett) bizonyosan csak másolási vagy nyomdai hibából áll. Gergely győri püspökről 1223-tól 1240-ig több okleveleink emlékeznek, melyek után bizonyosnak állíthatjuk, hogy az ő neve Rogerius kiadásaiban (XXX. fej.) szintén csak ily hiba következtében van Georgius-nak adva Gregorius helyett.

* Indiával; királyuknak neve Csekarkar volt. Ez tehát, miután háborúba keveredett egy vele szomszéd királyival, ki az ő húgát meggyalázta és megölte volt, azt legyőzte és megölte, fiát pedig, ki egy más királyhoz futott, üldözőbe vette, s mind őt, mind azt, ki országában neki segélyt és oltalmat adott, összetörte. S midőn hadseregével a harmadik ország ellen ment, azzal sok csatát küzdött, és mint győztes tért haza. És látván, hogy neki minden háborújában ily kedvező szerencse szolgált, lelkében erősen kezdett fennhéjázóvá és dölyfössé válni. S azt hitte, hogy nincs az egész világon nemzet vagy ország, mely hatalmának ellen bírna állani, föltéve magában, hogy minden nemzet fölött diadalmi dicsőséget vív ki magának. Hatalma nagyságát tehát az egész világnak meg akarta mutatni, bízva a gonosz szellemek segélyébe, kiknek szokott hódolni.

* A mongol név a XXII-dik században tűnik föl a chinai évkönyvekben, jelentése a mai mongol nyelvben: dacos, rettenthetetlen. - Dzsengiz-khán Köke Mongol (d. i. die blauen Mongolén = kék mongolok) néven nevezte világhódító seregének 400,000 válogatott vitézét. Hammer-Purgstall, Gescb. d. goldenen Horde 36. 37. 1.

* Szövegűnkben Gecarcarus áll. - Ezen eltorzított névben hihetőleg az 1227-ben elhalt Dzsengiz-khán neve lappang, ki alapította meg a mongolok roppant hatalmát.

* Hogy ezek Dzsengiz-khán unokái s unokatestvérek voltak, föntebb megjegyeztük.

* E nevet szerzőnk, valamint a közép-kori európai írók nagyobb része Tartari-nak írja: hogy azonban a magyar nép által máig is helyesen ejtett tatár nevezet a helyes és eredeti, megmutatja Hammer-Purgstall e. h.34. 35. lap.

* Talán az ordu, orda (az európai nyelvekbe Horda alakban átment) tábort jelentő szó teszi e magyarázat alapját.

* Azaz sem keresztyén, sem zsidó, sem mahomedán vallást nem követnek.

* Hogy e pontra nézve szerzőnk hibásan volt értesítve, tagadni nem lehet: mert hogy a mongolok valamint magok számos követségeket küldöztek a különféle nemzetekhez, úgy azoktól sőt a pápáktól is követségeket fogadtak el, történetírók és oklevelek bizonyítása után kétségtelenül bizonyos.

* A tatárok nyereg nélkül, szőrén ülték meg a lovat.

* A megerjedt lótejből és vérből készült kumisz nevezetű szeszes ital a pasztái tatároknak máig is kedves italuk.

* Kiissza (castrum Clissiae) Dalmatiában, Spalatótól keletre egy szűk hegyszoroson uralkodó, magas sziklán épült vár.

* Csázma (szövegünkben Gesma), hajdan a hiteles csázmai káptalan székhelye s virágzó hely, ma csekély mezőváros. Régebben Tótországban Zágráb vármegyéhez tartozott; ma a körösi határőr-ezredben fekszik.

* Szövegünkben Buda Mát olvasunk; mely név alatt mást, mint a magyar Bud-alja vagy Buda-alja nevezetű helyet nem érthetőnk. Mielőtt a tatárjárás után a pesti hegy újvára (a mai Buda vára) épült volna, létezett Ó-Budán erősség, melyet Budvár név alatt emlegetnek íróink. Az ennek aljában terülő várost, Buda alj át, a mai Ó-Budát égették föl szerzőnk szerint a tatárok, miből
bízvást merjük következtetni, hogy magát a régi budai várat, valamint több erősségeinket, Esztergomot, Fejérvárt, Pannonhalmát, Komáromot, Nyitrát s Trencsint a tatárok nem vették be s nem dúlták föl.

* IV. Béla királynak 1242. március 18-kán Trau város részére adott kiváltság-levelében ezen országnagyok közül Dénes, mint Tót-ország és a tengermellék bánja, Máté, mint tárnokmester és nyitrai főispán, Roland (szövegünkben Orlandus), mint asztalnok, Móricz, mint pohárnokmester, Demeter mint mosoni főispán említtetik. Fejér, Cod. Dipl. Tom. IV. Vol. I. 250. I. - Ezen s több 1242. elején, s közepén kelt oklevelek záradékaiban László az országnagyok közt még nem említtetik, de már a Zágráb részére IV. Béla által 1242. november 16-án Verőczén kiadott kiváltságlevél záradékában Ladislaus Palatínus Comes-t olvasunk. Fejérnél c. h. 264.

* Trau, szövegűnkben Tragurium, Dalmatia egyik nevezetesebb tengerparti városa Spalatótól éjszakra. - A Chronicon Posoniense II. könyv.2. fej. 40. §. Béláról ezt írja: Tartari usque ad insulam Raab vocatam ipsum snnt insecuti. Hogy itt e szigeten a tengertől övezett s így szigetben fekvő Traut kell értenünk, kétségtelen.

* Ezen szlávok (Sclaui) nevezete alatt a régi Tót-ország (Sclavonia) a mai úgy nevezett Horvátország lakosai értendők.

* Szerzőnk e víz nevét Sirbium-nak írja. Mely folyót kelljen e név alatt értenünk, pontosan meg nem határozhatjuk, azonban szerzőnk alább látható adatából, hogy a tatárok e víz mellől fölkerekedve, útjukat Horvátországon át vették, azt merem gyanítani, hogy e név alatt a mai Verbász folyó lappang, mely a mai Török-Horvátországot Bosnyák-országtól választja. A régi Tót-országból a Dalmát-tengerparti Spalató és Trau városok felé törekvő tatároknak e folyam völgye egyik legtermészetesebb útvonaluknak gondolható.

* A réti Croatia értendő, mely a Száva, Kulpa, Verbász folyók s az adriai tenger közt, a mai Dalmát-ország éjszaki részét is magában foglalva terült el.

* A Rácz-föld (Rascia) név alatt e korban a mai Szerb-ország déli részét, a Raska folyó vidékét kell értenünk.

* Cattaro (Cathareosis civitás), Raguzától délre a Fekete hegység tövében fekszik.

* Szövegünkben civitales Suagium és Drivaslum áll. Az első város neve alatt az éjszaki Albániában a Bojana folyó mellett a skutarii tóhoz közel eső mai Sogagni helységet vélem lappangani; a másik a mai Drivasto ugyan e vidéken Skularitól keletre.

* Non relinquentes in eis mingentem ad parietem. - E kifejezés a magyar köznépnél, alatta serdülő Gúkat értve, gyakran hallható.

* Ez egy helyen szerzőnk e nevet Rogeriussal egyezőleg Bathusnak írja.

* A szent Domnius tiszteletére szentelt spalatói székes-egyház ajtaja fölött a XVII-dik században élt Lucius-nak e helyre tett jegyzete szerint márványba vésve IV. Béla leányainak következő sírirata volt olvasható: Belle 1111. filie Rcgis Hungaro \ Et Marié Lascari Regine Grecoj Ab impiis Tartaris fuerunt fuga Mortue in Clissio, huc Spalatum transla.

* Említik ez éhhalált hazai évkönyveink, a pozsonyi, a budai krónika, és Turóc/.i, azt állítva, hogy a tatárok távozása után többen vesztek el Magyarországon éhhel, mint a mennyit a tatárok megöltek és rabságba hurczoltak. - Az osztrák és a salzburgi krónika túlzóit festése szerint az emberek ez éhség idején egymást ették, s az emberhúst a városokban nyilván árulták.

* IX. Gergely 1227-től 1241-ig ölt a pápai széken. Ennek idejében történt a Volgán túl fekvő Nagy-Magyarország fölfedeztetése Julianus domokos-rendi magyar szerzetes által, mint magából a szövegből megállapíthatjuk, 1237-ben.

* Fejér György, de avitis Magyarornm, ac Chunornm Jasonumque sedibus et initiis. 17. 18. 1., e tudósítás szerzőjéről Rikhárdról igen helyesen ekként vélekedik: „hihető, hogy ezen Rikhárd szerzetes a praedikátori rend magyarországi visitatora vagy commissariusa volt, ki Magyarországból IV. Béla király parancsára küldötte ki a négy domokos-rendi barátot, s azután Julianus barát visszatértével ennek szájából hallotta ezen elbeszélést, s azt írásba foglalva, az utódok emlékére fönntartotta."

* Ha a bevezetést figyelemmel megvizsgáljuk, minden kétségen felül bizonyosnak tűnik föl előttünk, hogy az itt emlegetett „magyarok tettei" című munka nem más, mint Béla király névtelen jegyzőjének könyve, melynek élőbeszéde e szavakkal kezdődik: Incipit prológus in gesta Hungarorum (kezdődik az előbeszéd a magyarok tette i-hez). Mindazon adatok ugyanis, melyeket a kérdéses könyv tartalmául tudósításunk az ősi honról, melyből a hétvezér a föld terméketlensége miatt kijött, Pannoniának régi rómaiak legelője (pascua Romanorum) nevéről, valamint Szent István király hittérítéséről röviden említ, a névtelen jegyző könyvében (I., IX., XI., XXIV., XXVII. és LVII. fej.) némi részben még a szavakban is egyezve olvashatók.

* A régi ily íráson nem egy magát a névtelen jegyző könyvét, hanem hazánk krónikáinkat, melyek a XIII. század második felében írt_Kézai Simon aláírása és szerkesztése előtt is léteztek, sőt a nyugati évkönyveket érthetjük, melyek csakugyan őseink előbbi honát mind kelet felé helyezik.

* Ottó és szerzetes társai ezen első hittérítési útja, mely Julianus és társainak 1237-iki útját megelőzte s három esztendeig tartott, még IV. Béla atyjának, az 1235-ik év novemberében elhalt II. Andrásnak, uralkodása alatt történt Asszán, az al-dunai Bolgár-ország királya, II. András király Mária nevezetű leányának férje s így IV. Béla sógora volt. Az ez által bírt Bolgár-országot „Asszán Bolgár-országa" névvel különbözteti meg tudósítónk a Volga mellékén még akkor létezett s alább általa is említendő ősi Bolgár-országtól.

* Románián a Balkán hegylánctól délre fekvő hajdani Thracia értendő, melyben a keleti római birodalom székhelye Konstantinápoly fekszik, s melyet a törökök máig is Rumili-nek neveznek.

* Szikhia, a bizánci írók által is e néven gyakran emlegetett tartomány, a Fekete tenger keleti partján, az ezt az Azovi tengerrel összekötő Bosporustól, a mai jenikalei tengerszorostól, délnek a Kaukázus hegylánc felé terült.

* Matrika, a bizánci íróknál Tamatarkha néven emlegetett város, ma Tamán, az Azovi tenger és a Kubán torkolata által képzett földnyelven, a jenikalei tengerszoros ázsiai partján fekszik.

* Alania a Kankáz hegylánctól éjszakra a Káspi-tenger nyugati partján a Knma és Terek folyók mellékén terült.

* Dezsericzky, Fejér, Endlicher kiadásaiban hibásan áll „pecuniam”, a helyes „penitenciam” helyett.

* Theiner kiadásában e hely így áll: de quo nonnisi lenuerit (helyesen tenniter) nimis poterant sustentari. Ezen helyen a régibb kiadások jobb olvasásához tartottam magamat.

* Theiner kiadásában „volentes” kétségtelenül olvasási vagy ami még hihetőbb, nyomdai hiba a régibb kiadásokban helyesen álló „nolentes” helyett.

* A szaracénok (Saraceni) név alatt, valamint a középkori külföldi, úgy hazai íróinknál és törvénykönyvünkben, mahomedánokat kell értenünk, kiknek az arabok közt támadt hitvallása a Kaukázustól éjszakra, a kazárok birodalmában, a Krímben s a Don és Volga folyók alsó részén is el volt terjedve.

* Valamint e tartomány, úgy e város fekvését sem határozhatom meg pontosan. Azonban Julianus útjának irányát követve, azt a Volgán innen és a Don folyó közti téren kell keresnünk. - A régibb kiadásokban e tartomány és város neve Veda és Bundám, Tlieinerében Vela és Bundáz.

* Nagy Bolgár-ország, melyből vonultak ki a VI. században a hun, vagyis kunfajta bolgárok, kik az al-dunai Bolgár-országot alapították s századok múlva meghódított szláv alattvalóik közt eredeti nyelvüket elvesztették, a Volga innenső partján feküdt.

* A régibb kiadásokban: de lerra quam hab eret, hibásan és érthetetlenül, Theinérnél helyesen, quam querebat, áll.

* Theinernél ad decas dietas hibásan áll, duas helyett, mint az előbbi kiadásokban olvassuk.

* Az Ethil vize a Volga, melyet a tatárok máig is Edei, Idei eredetileg folyót jelentő néven neveznek.

* A régibb kiadásokban circutndantes, Theinernél helyesen circumducentes eum per domos et villas.

* Ezt a magyar hittérítő szerzetes pogány őseinkről, kiktől örököltük a nyelvünkben máig is meglévő „magyarok istene" kifejezést, csak a keresztyén vallás fölfogása szerint mondhatta.

* Fejérnél, Codex Dipl. Hung. IV. d. I. köt. 55. 1., az eredetinek lac equinum szavai hibásan lac et vinum-ra vannak ferdítve. Ez olvasási hiba botrányossága nagyon is szembeszökő, mert hogy őseinknek a Közép-Volgán túl a bor közönséges nemzeti italuk lehetett volna, gondolni sem lehet, míg ellenben az e vidéki talárság közt a lótejből készült erős szeszes ital máig is divatban van.

* Ezen pont Endlicher kiadásában Rerum Hung. monumenta 253.1. tévedésből egészen ki van hagyva.

* A kunokat megkülönbözteti a magyartól valamint a tatártól is. Hogy azonban a kunok nyelvét kik hazánkba több ízben tömegesen telepedtek meg, kiknek maradékai ma is élnek, a magyarokétól csak szójárásilag különbözhető, bizonyosnak tarthatjuk.

* A szaracén nyelvén az arabot kell értenünk.

* A tatárok 1237 tavaszán és nyarán két ízben dúltak Perzsiában egészen Bagdad közeléig és Ispahánig. Hammer-Purgsta, Geschichte der goldenen Horde 104. 105. 1. - Ezen adat után kétségtelen bizonyosnak tűnik ki, hogy Julianus barát a Volga-melléki magyarok közt épen 1237-ben időzött.

* Ezen leírás a közép-ázsiai mongolokra vonatkozik, kiket a magyar köznép hagyományaiban máig is kutyafejű tatár néven emleget.

* A Kárpát hegyláncnak valamelyik szorosán, melyeket e korban, áltálában kapuknak (porta) szoktak nevezni.

* Tudniillik a Volgán, melyet a tatárok máig is kiválóan folyónak, Edel-nek hívnak.

* A mordvinok, szövegünkben Morduani már a VI. század közepén írt Jornandes-nél említtetnek Mordéns név alatt. De Gothorum gestis (XXX. fej). - Országukat a X. században élt Konstantin császár a birodalom kormányzásáról c. munkájában (XXXVII. fej.) Mordia néven említi a XII.-ik század elején elhalt Nestor orosz évkönyveiben e nemzet Mordva néven jön elő. Schlözer, Nestors Russische-Annalen. I. köt. 24. I. - Plan-Carpini János, minorita szerzetes, IV.Incze pápának 1245-ben a tatárokhoz küldött követe, földjüket terra Mordvanorum-nak nevezi. Fejér, Cod. Dipl. Hung. IV. d. I. köt. 427. 1. - A mordvinok, a finnek egyik máig is tekintélyes népét képezik s a Volga és Oka mellékén s azon túl is beljebb kelet felé, a novgorodi, kazáni, sőt az orenburgi kormánykerületben is laknak.

Tartalom


1. Rogerius mester váradi kanonok Siralmas Éneke,

Magyarországnak IV-dik Béla király idejében a tatárok által történt romlásáról.

2. Rogerius mesternek, Magyarországnak a tatárok által történt romlásáról ki-
adott Siralmas Énekéről, János úrhoz, a pesti-egyház püspökéhez irt levele

FEJEZETEK

I. Fejezet. Béla király ugy ékezetéről

II. Fejezet. Miként hozta be Béla király a kunok királyát Magyarországba

III. Fejezet. A király és a magyarok közötti gyűlölségéről s először annak első okáról

IV. Fejezet. A gyűlölség második okáról Béla király és a magyarok közt

V. Fejezet. A gyűlölség harmadik okáról

VI. Fejezet. A gyűlölség negyedik okáról

VII. Fejezet. A gyűlölség ötödik okáról

VIII. Fejezet. A gyűlölség első okára való feleletről

IX. Fejezet. A gyűlölség második okára való feleletről

X. Fejezet. A gyűlölség harmadik okára való feleletről

XI. Fejezet. A gyűlölség negyedik okára való feleletről

XII. Fejezet. A gyűlölség ötödik okára való feleletről

XIII. Fejezet. Az elbeszélés folytatására való közbeszólás

XIV. Fejezet. A magyarok közvélekedéséről

XV. Fejezet. A király tervéről a tatárok ellen

XVI. Fejezet. Mit tett Béla király, midőn a nádor által a talárok bejöveteléről értesült

XVII. Fejezet. Más közbeszólás

XVIII. Fejezel. Következik ismét más közbeszólás

XIX. Fejezet. A Magyarországba jövő tatár királyok nevei

XX. Fejezet. Miképpen dúlták föl a tatárok Orosz- és Kun-országot

XXI. Fejezet. Miképpen nyomultak elő a tatárok, miután a kaput elfoglalták

XXII. Fejezet. Miképpen romboltatott le Vác városa

XXIII. Fejezet. Miképpen tőn támadást az osztrák herceg a tatárok ellen

XXIV. Fejezet. Mi módon Ölték meg Kötényt a kunok királyát

XXV. Fejezet. Mit tettek a kunok királyuk halálának hallatára s miképpen indult Béla király a tatárok ellen

XXVI. Fejezet. Miképpen menekedett a csanádi püspök a kunok kezéből

XXVII. Fejezet. Hogyan szedték rá a tatárok a váradi püspököt

XXVIII. Fejezet. Béla királynak a tatárokkal vívott szerencsétlen csatájáról

XXIX. Fejezet. A pécsi püspök futásáról

XXX. Fejezet. Az említett ütközetben megölt püspökökről és más papokról

XXXI. Fejezet. Miképpen osztották föl a tatárok a zsákmányt a győzelem után s a király pecsétjét megtalálván, miképpen írták hamis leveleket

XXXII. Fejezet. Mit tőn Béla király seregének legyőzetése után, s miképpen fogta és rabolta ki őt az osztrák herceg

XXXIII. Fejezet. Miképpen fosztogatta az osztrák herceg a bujdosó magyarokat s a németek Magyarországba ütéséről

XXXIV. Fejezet. Miképpen vívták meg a magyarok Várad városát és azután miképpen vonultak Tamáshidához és máshova

XXXV. Fejezet. Mi módon szedték rá a tatárok azokat, kik az erdőkön elrejteztek volt

XXXVI. Fejezet. Miképpen jutott jelen siralmas ének írója a tatárok kezébe

XXXVII. Fejezet. Újfalu és az egresi monostor lerombolásáról

XXXVIII. Fejezet. A tatároknak a Dunán való átkelésre kigondolt ravaszságáról

XXXIX. Fejezet. Hogyan rontották le a tatárok Esztergomot

XL. Fejezet Mi módon tértek azután vissza a tatárok hazájukba, miután csaknem egész Magyarországot földúlták

Tamás spalatói esperest „História Salonita-ból a tatárjárás története

XXXVII. Fejezet. A tatár veszedelemről

XXXVIII. Fejezet. A tatárok természetéről

XXXIX. Fejezet. A magyarok futásáról

XL. Fejezet. A tatárok dühöngéséről


VÉGE